dr Bige Szabolcs- : Vakáció a tanyán, vagy mégsem VI.

– befejező rész –

 

Egyedül lézengtem az udvaron, ritkán jöttek fel a faluból barátaim a tanya körül játszani, tekeregni. Ezen a napon sem jött senki. Egy darabig magamban pickéztem, ütögettem a hegyes fadarabot. Már egészen jól belejöttem, s az ütőfával legtöbbször úgy eltaláltam, hogy messze szállt. Jó játék, de elég veszélyes is lehet. A két végén hegyesre faragott, arasznyi fadarabot kell az ütővel felpeccenteni, s míg a levegőben van elütni. Minél messzebb száll, annál jobb, de a szemben álló ellenfél visszaütheti. Azonban ha nem elég ügyes, a hegyes fadarab, bizony eltalálhatja, s komoly sérülést is okozhat. Megtörtént még itt a falu iskolájában is ilyen baleset, hiába intette a lurkókat a tanító úr.

Éppen azon törtem a fejem, hogy kimehetnék az erdőszélre, gombát keresni, mikor egy sapkás embert láttam közeledni. Hosszú lódenkabátja szinte a bokáját verte, simléderes sapkáját pedig legényesen hátratolva viselte.

Az udvar mélyéről lestem, vajon mit akarhat. Megállt a kerítés mellett, s onnan nézett be az udvarra, s a ház felé. Előbb nem vett észre engem, de nem rejtőztem, inkább megmutattam magam.

— Fiacskám, adj egy kis vizet nekem! Úgy megszomjaztattam itt a napon — szólott a kerítésre támaszkodva.

Nem szeretem, ha fiacskámnak szólítanak idegenek. Hiszen én nem lehetek és nem is vagyok a fiacskája. Azért mégis odamentem a kúthoz, és szó nélkül felhúztam egy veder vizet. Volt egy pléhcsupor a kút mellett szegre akasztva, abban vittem neki vizet. A csuprot azonban azért sem öblítettem ki friss vízzel, pedig a pléh jól felmelegedett a napon.

— Köszönöm! — mondta az idegen. — Szabó vagyok, Szabó Péter.

— Bónis Péter.

— Egyedül vagy? — érdeklődött.

Ezt sem szerettem. Nemszeretem ember, úgy ahogy van ez a Szabó Péter. Mégis válaszoltam neki, hisz úgy tanított édesanyám, hogy a felnőttekkel tisztelettudón kell beszélni.

— Édesanyám a konyhában van és Jula nén’ a pajtában.

— Szép gazdaság, szép veteményes, tiszta udvar. Látszik a gondos gazda keze! — ömlengett, de én nem hatódtam meg.

— Ki az? — hallatszott a pajta felől Jula néni hangja.

Úgy látszik, meghallotta a beszélgetést, s most tudni akarja, hogy mi történik.

— Vizet kért a bácsi — válaszoltam.

— Én pedig csodálom a csinos kertet, udvart — szólalt meg az idegen is.

Jula néni közelebb jött.

— Mit árul? De különben mindegy, mert úgysem vásárolunk semmit!

— Nem, nem árulok semmit, csak erre jártam, s megálltam egy szóra.

Ezzel el is indult a beszélgetés, de engem alig érdekelt. A gazdaságról beszéltek, a földekről, termésről, állatokról, reményekről és lehetőségekről. Szóval olyan felnőtt dolgokról.

— Azért ezt a közös gazdálkodást gondolják meg — hallom az idegen búcsúszavait.

Nem nagyon értettem, miről beszél, igaz, hogy nem is igen érdekelt. Pedig jobb lett volna, ha felfigyelek ezekre a szavakra. Első jelzésére egy folyamatnak, amit a kommunisták indítottak el. Először szép, meggyőző szavakkal, rábeszéléssel szorgalmazták a közös gazdálkodás előnyeit, hiszen ugyebár ott van a kolhozok példája.

Ezután egyre-másra jöttek sapkás, kalapos, kopasz, vagy hosszú hajú agitátorok, de Áron bácsi nem hajlott a „jó szóra”, pedig az egyik szomszéd faluban már meg is alakult egy ilyen társulás. Később eldurvult ez az egész — kezdték kényszeríteni a gazdákat a beállásra. Kollektív gazdaság. Így mondták. A faluban is megalakították, meg a többi környékbeli falvakban, községekben is. A tanyánk kimaradt.

— Nem adom a birtokot, nem lépek be a közösbe — jelentette ki Áron bácsi. — Közös lónak túros a háta!

Hiába jöttek az agitátorok szép szóval, fenyegetéssel, Áron gazda hajthatatlan maradt. Aztán mégis történt valami, ami megingatta. A szomszéd falu papját elhurcolták, mert a szószékről óvta, intette a híveit a kollektív gazdaságba való belépéstől.  Két nap múlva holtan találták az erdőszélen. „Szökés közben” baleset érte.

— Áron, ne makacskodj! — kérte Jula néni. — Még neked is bajod lesz. Sok mindet túléltünk, s majd ezt is!

— A birtokot nem adom! Inkább… Eh, nem érted, nem értesz semmit!

— Értek én, Áron, mindent!

Pár nap múlva, váratlanul megérkezett Imre. Eltávozást kapott katonáéktól. Nem valami emberbaráti indulatból kifolyólag. Ó, dehogy! Éppen ellenkezőleg, nagyon jól megindokolt politikai céllal.

— Jaj, de jó, hogy hazajöttél, hogy kicsit haza engedtek! — lelkendezett az édesanyja, Jula néni.

— Igen, igen — bizonytalankodott Imre. — Jöjjön be, édesapám, ide az első házba, mondanom kell valamit.

Mind kint álltunk az udvaron, mikor Imre megérkezett, s most aggodalommal telve néztünk utánuk, ahogyan eltűnnek a szobaajtó mögött. Nagy veszedelem árnyéka borult ránk. Hogy mi, azt hamarosan megtudtuk.

— Megyek le a faluba aláírni a belépési nyilatkozatot — szólott Áron bácsi csendesen, amikor kijött a házból.

— Édes istenem, mi történt? — jajdult fel Jula néni.

— Ne sírjon édesanyám! — ölelte át a fia. — Élünk, az a lényeg.

Elmondta, hogy azzal engedték, illetve küldték haza, hogy győzze meg az édesapját, kap rá három napot. Ha ezalatt nem sikerül, úgy katonaszökevénynek nyilvánítják, és nagyon megbüntetik a katonai törvényszék rendje szerint. Börtön, büntető század és más ilyesmi várna rá.

A három nap szomorúsággal telve telt, Áron bácsi a fogadót bújta, s alig tudott éjszaka hazavergődni, de álom nem jött a szemére, reggelig csak sóhajtozott. Reggeliben kiment a pajtába, s számba vette, mi marad meg a családnak. Egy fejőstehén, a birkák, s a bikaborjú, mert azt leszerződte az állammal, ahhoz nem nyúlhatott senki. Ennyi! A többi megy a közösbe, vagy veszendőbe!

Alig ment el Imre, üzenet jött Petru bácstól. Egy süvölvény legényke hozta. Egy irkalapra írta a bács, nagy ákombákom betűkkel. Azt írta, hogy valaki menjen le az Al-Dunához — írta is, melyik faluba, mert a tatárok agyonverték Kálmánt. Meg akart szöktetni egy tatármenyecskét, s rokonai bosszút álltak a csúfságért, ami a családot érte.

— Azt mondta Imre, hogy élünk, az a lényeg — zokogta Jula néni anya vállára borulva. — Élünk, élünk, de hogy! Odalett a gyönyörű, okos, bátor fiam! Előbb a gazdaság, most meg fiam! Istenem, Istenem miért sújtasz ennyire!

Minden megváltozott a tanyán, semmi sem lett olyan, mint régebben. Nekünk is véget ért a tanyasi életünk — visszaköltöztünk a városba. Apa a Nagymalomba lett gépész-karbantartó, anya elszegődött a szalámigyárba munkásnak, én pedig itt folytattam az iskolát, most már gimnazistaként.

Ez volt az én nyári vakációm a tanyán. Vagy mégsem volt az vakáció?

 

—.—

 

Szómagyarázat:

 

— bács = juhász

— esztena = nyári juhszállás,

— triffla = szarvasgomba,

— pricke = régi játék (bige)

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 605 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.