Braun Krisztina : A jó tanár jutalma

Nyolcadikos voltam, mikor új iskolába kényszerültem a költözésünk miatt. Utáltam az egészet, mert soha nem voltam jó tanuló.

 

Valaki azt mondta — méghozzá egy tanár —, hogy menthetetlen vagyok. A figyelmem folyton elkalandozott és távoli tájakon jártam, miközben a matek egyenletek megoldatlanul szomorkodtak az előttem fekvő dolgozatokban.

Repültem, szálltam a széllel a tenger fölött és titokzatos kincseket kerestem a piramisok belsejében, mialatt a földrajztanár Európa domborzatáról és éghajlatáról beszélt. Persze az óravégi csengőhang általában a folyosón árválkodó padon talált, mert a tanár kérdéseire soha nem tudtam felelni, csak álltam kivörösödött arccal, vagy makogtam néhány oda nem illő kifejezést. A többiek röhögtek rajtam és sokszor rájátszottam a tudatlanságomra, hogy jó fejnek tekintsenek… legalább ők.

Az új suliban az osztályfőnököm — aki egyben a történelemtanár is volt — behivatott magához mielőtt bemutatott volna az osztálynak. Magas, szikár, szigorú tekintetű, középkorú férfi volt. A szeme sarkában mégis ott bújkált egy cinkos mosoly, ha az ember jobban megnézte. Öltönyét barna, térdig érő köpeny védte a krétaportól, és hosszú csontos ujjával a vállamra bökött, mikor megálltam vele szemben.

— Megkaptam az előző iskolai munkádról a tanáraid véleményét — jelentőségteljesen nézett a szemembe, s a szigorú tekintet, most hirtelen megenyhült. Én elvörösödve vártam a példabeszédet, hogy miért nem figyelek jobban és nemsokára a középiskolában sokkal nehezebb lesz, ha az itteni órákon csak álmodozom, és a végén nem lesz belőlem csak utcaseprő —, vagy egyéb okosságokat. De meglepetésemre csak annyit mondott. 

— Tüzelőnek használnám, ha nem lenne muszáj megőriznem év végéig. Itt új és tiszta lappal kezd minden diák — nézett rám és megfogta a két vállam hosszú csontos ujjaival.

— Én bízom benned kislány, és ha te is megbízol egy vén tanárban, akár az utódom is lehetsz, vagy híres földrajzkutató, régész vagy történész! — elmosolyodott. — Beszéltem édesanyáddal és elmesélte, hogy milyen fantasztikus történeteket találsz ki és írsz otthon. Felettébb fejlett fantáziára vall.

Elvörösödtem és haragudtam anyára, hogy elmondta, mit csinálok otthon.

— Megmutatod nekem is ezeket a meséket? — kacsintott cinkosan. — Én is írtam hasonlókat gyerekkoromban. Aztán érdekelni kezdett a történelem, mert kiderült, hogy az is tele van mesékkel és fantasztikus történetekkel — szeme a távolba révedt majd elmosolyodott. — Így lettem végül történelemtanár.

— Belőlem nem lesz tanár. Béna vagyok mindenhez — vontam meg a vállam.

— Adj egy félév időt magadnak itt, és meglátod, hogy másképp látod majd a világot — kezét nyújtotta felém. Kézfogásra várt, hogy megegyezzünk. Tétován nyújtottam a kezem s ő határozottan megszorította azt. Reményt és bizakodást láttam a szemében, és valahogy akkor én is úgy éreztem, hogy nincs minden veszve.

Kálmán bácsi olyan történelemórákat adott, hogy úgy éreztük, mindenegyes órán egy újabb időutazáson veszünk részt vele. Olyan szemléletesen, és izgalmas történetekkel fűszerezve adta le az anyagot, hogy sajnáltuk, hogy nincs minden nap töri óra. Jelmezeket gyártottunk, és előadtunk néhány jelentős eseményt. Filmet készítettünk, és eljátszottunk a gondolattal, hogy melyik híres színészek alakíthatnák a főszerepeket. A történeteimet itt az órákon elmesélhettem, sőt hamarosan kikövetelték, hogy minden héten újabbakat hozzak. Az eredményeim ettől fogva a magasba íveltek. Más órákon is elkezdtem odafigyelni. Az év végi osztálykiránduláson Kálmán bácsi az esti tábortűz alkalmával egy dossziét húzott elő a táskájából és a kezembe nyomta.

— Ezt már elégetheted, nincs jelentősége többé.

A dosszién a nevem szerepelt és az előző iskolám pecsétje. Bele sem néztem, úgy dobtam rá a kupac parázsló fa tetejére.

 

A Szegedi Tudomány egyetemen régészetet tanultam, majd egy ösztöndíjjal eljutottam az Amerikai Egyesült Államokba is, ahol kulturális antropológiát tanultam. Eljutottam egy olyan szintre az évek során, hogy a világ ismeretlen tájait kutathattam, és ezekről a tapasztalatokról könyvet is írtam.

Huszonöt éve történt mindez.

Néhány napja az egyik könyvem mintapéldányát mentem jóváhagyni az egyik kiadóhoz. Ágnes, a nagyobbik lányom belém karolva mesélte, hogy az orvosin, ahova jár, ma gyakorlaton voltak, és egy izgalmas műtétet nézhetett végig. A gyomorforgató részleteket élethűen ecsetelte, és lassan a reggeli kávém a torkomban éreztem.

— Tudod mit? — álltam meg hirtelen. — Inkább együnk meg egy kakaós csigát. Nem ettem ma még semmit és ez a vakbélműtét kicsit összeturmixolta a kávét és a narancslevet a gyomromban.

Ágnes felnevetett, és bekanyarodtunk a tér felé, ahol volt egy jól bevált pékség. A tér zöldellő fái épphogy levelet bontottak, és madarak milliói fecsegtek az ágak között egymást felülmúlva. A frissen lefestett piros padok erős kontrasztként csillogtak a napsütésben a zöld fák között. Némelyiken még ott volt a „frissen festve” tábla. Kezünkben egy-egy kakaós csigával kerestük a helyet, ahová leülhetnénk. Az egyik pad körül népes galambcsapat próbált az ott ülő idős emberhez közel férkőzni, aki végtelen szeretettel csipegetett nekik egy kenyérszeletet a kezéből. Hajléktalannak tűnt a bácsi. Haja csapzottan, szürkén repdesett a madarak szárnycsapkodásaitól a válla fölött. Hosszú barna kabátja elfedte csontos, szikár alakját.

A keze… a keze volt az, ami miatt megálltam hirtelen, és kővé dermedve, heves szívdobogással figyeltem mozdulatait.

 — Anyu? — nézett rám kérdő tekintettel a lányom. — Baj van?

Megráztam a fejem, és egy lépést tettem az öreg felé, hogy halljam, amit mesél a vállán, karján ülő galamboknak. Salamon királyról és az ő szerelméről, Szulamitról, a kis pásztorlányról szólt a történet. Szeme a messzi távolba révedt, s a madarak a padon mellette, a vállán, a karján vigasztalóan burukkoltak. Nem volt foltos a kabátja és a pad sem volt madár piszoktól szennyes. A galambok tudatlan, ösztön lények, s mégis megtisztelték azzal a jótevőjüket, hogy nem piszkítottál össze őt. Talán értették a meséket, amit suttogott, vagy eldalolt nekik.

— Kálmán bácsi? — suttogtam rekedten. — Maga az?

Az öreg rám nézett az egykor szigorú szemével, amelynek a sarkában mégis ott volt a cinkos mosoly.

Felemelte csontos kezét, intett:

— Én, galambom… „… a kősziklának hasadékiban, a magas kőszálnak rejtekében, mutasd meg nékem a te orcádat, hadd halljam a te szódat; mert a te szód gyönyörűséges, és a te tekinteted ékes!” (Énekek éneke II.rész)

 

 

Legutóbbi módosítás: 2017.03.20. @ 14:00 :: Braun Krisztina
Szerző Braun Krisztina 25 Írás
Gyerekkorom óta hol verseket, hol novellákat vagy regényeket írok. A toll illetve már a virtuális toll és papír az én kötőtűm a rágógumim. 50 éves vagyok, három szép nagylány anyukája. Hét éve nem Magyarországon, hanem egy angol, tengerparti kisvárosban élek a családommal. Idős emberekkel foglalkozom, olyanokkal, akiknek már közel az eltávozás ideje. Tőlük tanultam meg angolul. A velük való beszélgetések feltöltenek, bölcsességük vagy gyermeki hozzáállásuk a világhoz inspirál, s amikor időm engedi, írok. 2O17-ben, a Magyar Irodalmi Ház pályázatának köszönhetően megjelent "A mandarin" c. írásom az Ezerszín c. irodalmi novella válogatásban. 2O18-ban a LiteraTúra c. irodalmi magazin által kiadott "Szavakból kazlat" c. irodalmi válogatásban is szerepelt a "Harmadik emelet négy" c. novellám, valamint 2O18-ban a Trívium Egyesület által kiadott 1OO mini történet c. novellás kötetben az "Áthajolt a korláton és..." c. novellám. A MIR (Magyar Irodalmi Rovat) online oldalán rendszeresen jelennek meg írásaim. A Facebook-on kezelt, valamint a Blogger oldalán "Amikor én még..." c. oldalaimon folyamatosan osztom meg novelláim, verseim. Saját könyvem csak magánkiadásban jelent meg " Az örvényen túl" címmel. Havi rendszerességgel osztom meg írásaim az Ausztráliában terjesztett "Kultúra" c. magazinban.