Zsófi néni jócskán elhagyta a kilencven évet, bár maga volt az állandó szenvedés. Szánni való élet jutott neki — sóhajtozott gyakran. Az ura egy tedd ide, tedd oda mamlasz volt, akit folyton irányítania kellett, apósa, anyósa mindenben gáncsoskodott, bár ő a lelkét is kitette a családért, s még a munkában is állandóan kiszúrtak vele — panaszolta.
Egyszer még a lélekharangot is megkondították érte, annyira beteg volt! Azért történhetett az is, mert képesek voltak otthon hagyni őt egyedül, amikor már a lélek is csak hálni járt belé. De az urának fontosabb volt cséplésre menni, nem mert kiállni a beteg felesége mellett — amilyen mulya volt —, hanem ment az apjáékkal dolgozni a mezőre. Őt meg rábízta a süket Ácinéra, akinek nem is volt ki a négy kereke soha! No, várhatta az ebédet! Rég elharangozták a delet, de Áciné nem jött. Még hogy nem hallotta meg a harangszót, hogyisne. Biztosan elaludt, s amikor eszébe jutott a beteg, átment hozzá. De addigra ő már ájultan, magatehetetlenül feküdt — igaz fél szemmel leste Ácit —, s az a hibbant vénasszony összekiabálta a falut, hogy meghalt Zsófi.
Lapított is szótlanul az ágyban, hadd sajnálják, hadd lássa a falu, mennyire beteg ő.
A harangozó megkondította a harangot. Trappolt haza lóhalálában mindenki a mezőről, azt hitték, tűz van a faluban. Az ura is loholt lélekszakadva, és a szobába érve ráborult a testére, sírt, zokogott, azt hitte, meghalt. Akkor hagyta is kicsit sírni, aztán feleszmélt.
Sorra jöttek a gyermekek, mennyire meggyötörte őt a Gyurika érkezése! A szülőasszonyok könnyen megúszták a császármetszést, ő majd belepusztult abba is. Tizennégy öltéssel varrták össze a hasát — sajnáltatta magát. Mekkora kínt kellett átélnie a fogai miatt is! Mert az a hentes doktor, ahogyan ő mondogatta, összevissza faragta az ínyét, azóta is fáj a szája, az evésben sem leli kedvét. Attól fogva nem ült soha az asztalhoz a családdal, hogyisne, ne lássák az ő fájdalmát! Igaz, mindig tudomásukra hozta, ha enni hívták, hogy ő nem tud enni, neki már vége van, meg vannak számlálva a napjai. Csak ilyenkor sajnálták őt a gyerekei. Pedig ki nem fogyott a panaszáradatból. Ő élni se akart, éppen ezért orvoshoz se ment, hiába unszolták, egy szem gyógyszert se vett be soha. Minek, az ő életének már úgyis vége.
Annakidején megkeserítették életét apósáék is! Közös telken laktak, s bár próbált a kedvükbe járni, egyre csak megalázták, mocskolták. Igaz ugyan, hogy gyakran kihallgatta a beszédüket, s be is számolt róla az urának, nem rejtve véka alá a véleményét sem róluk. Így történhetett meg, hogy a négy éves Katika minden beszédüket elpletykálta a nagyanyjának. Lett is emiatt nagy patália! Tehetett ő erről? Mégis ő lett ennek a haragnak is az oka. Az ura meg nem merte pártját fogni előttük, csak a hátuk mögött adott neki igazat.
Meg is kapta anyósa a büntetését. Utolsó heteiben csak azt a pohárkányi tejet tudta meginni, amit ő adott a saját kezével neki. Hiába voltak ott mellette a leányai, nem fogadta be tőlük az ételt a teste. Csak azt, amit az állandóan szidalmazott menye adott.
Hiába, no, az Úr nem ver bottal — mondogatta gyakran.
Apósa is úgy halt meg, egyedül, mint a kutya. Azelőtt való nap még látványosan kiöntötte a finom töltött paprikát a moslékba, nem eszi ugyanazt az ételt másnap is! Mit gondol a menye?! No, nem is kellett többet főznie neki.
A gyermekek mellett dolgozni is elment, könyvelni a tsz-be. A mérnök úrral jól megértették egymást, az okos ember volt, de a falubeliekkel nem talált a szó. Igaz, ő se szívlelte a beképzelt, buta Kéri Bözsit. Mire volt az is akkora nagy, sze’ csak két polgárit végzett el, ő pedig négyet. Szapulta is őt ez a Bözsi, s addig szította ellene az elnököt, hogy neki kellett elmennie onnan.
Aztán a közműveknél, ott is összekerült a sok hozzá nem értő emberrel, a munka nagyját neki kellett elvégeznie. Hát nem állhatta meg szó nélkül! Dehogy értékelték az ő tudását, inkább eltanácsolták.
Az ura se volt beteg soha, mégis itt hagyta őt egyedül ezen a világon. Szenvedni.
Két unokára is vigyázott néha, de háládatlanok ezek mind egy szálig.
Még jó, hogy ebben a korban eltappog* a házban, s ha nem látja senki, az udvarra és a kapuba is kimegy ő.
Amikor a lánya átment hozzá, hogy ebédet, vacsorát adjon neki, gyámoltalanul üldögélt, csak többszöri noszogatás után volt hajlandó enni egy keveset.
Hozatott ő édességet, gyümölcsöt a boltból a kis Gyurikával, pénzt is adott neki érte a hallgatásáért.
*eltappog — lassan jár
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Kádár Sára Hajnalka
