Boér Péter Pál : Öregfiú — 9.

Lírai emlékek és álmok egy feledésbe merülő emberről.

 

Megérkeztek, elvitték, és befektették egy kórterembe. Másnap reggelig rá sem nézett senki. Akkor megkapta a szükséges kezelést, és két kórteremmel odébb taszították, az intenzívnek tekinthető szobába. Valamivel jobban érezte magát.

Arca pergamenszínű volt, és kérem szépen, először nem érzi úgy, hogy megöli a pihenés, mert eddigi életében, amint a szemét kinyitotta, máris késésben érezte magát. Behajította reggelijét, és nekiindult, mert az életet csak a munka teheti értelmessé.

Ekkor gondolkodott el azon, hogy ő egy oktalan alak lehetett, aki mások örömére dolgozta végig életét.

Nézte a betegtársakat, s magában legyintett egyet. “Ez nem így van, én mindig szeretettel csináltam mindent, ne okoskodjon itt a sok nagyfejű.”

Minden egyes tevékenység után, legyen az zsákolás, favágás, vakolás, egy jól markon fogott köszönömtől örömmámorba esett.

Az elégia kissé más műfaj, nem is tudom, miért kapcsolódik ide, de az öregfiú, az esti vaksötét beálltakor, ha az inában remegett a fáradtságtól, akkor is szomorkodott, mert elvesződik hat-nyolc tevékeny órája. Igen, az előbbi műfaj említése mégsem a véletlen műve, bár ő nem is írt, nem is nagyon olvasott, a szavak cifrázásához is kevésbé értett, mint a tuskó ékkel való szétrepesztéséhez, ezért nem is nevezte ilyen ékesen érzetét, de legbelül bevallotta önmagának, hogy örül.

Munkamoráljának lényege, a sokat és jól. A pepecselőket nem kedvelte — mert ha azok jól is dolgoznak, de rettentő sok ideig, rosszabb esetben trehány munkát adnak ki kezükből —, azokat sem, akik összecsapják ugyanannyi idő alatt, mint ő. Ideális adottságai voltak. Süvítve repítő szél sebességével csinálta a jobbnál jobb minőséget.

Ha kell, kiirt egy erdőt, másnap visszatelepíti, csak dolgozhasson.

Most a plafont nézi, már második napja nem mozdult ki, olyan fáradtnak érzi magát, mintha egész héten, alvás nélkül, futólépésben cementes zsákokat hordozott volna a vállán. Néhányszor feltápászkodott, hogy igyon vagy egyen valamit. Harapott egy darabka kenyeret, negyedóra majszolás után tudta lenyelni, pedig szalonnát ábrándozott hozzá, de a gondolatától is hátborsózása lett.

Dolgozott, mint a megállíthatatlan robot, ráadásul minőségben sokkal jobban másoknál.

Mi volt az a furcsa érzés arról a túl sok munkáról vagy feleslegesről? Legyintett egyet, mi lett volna, álom, amit nem szabad összekeverni a valósággal. Becsukta a szemét, ivott egy korty vizet, és most is vacoknak érzett ágyán hanyatt feküdt.

A szomszédok sem sokat érzékeltek.

A nyafogás nem kenyere — ezt sokszor elmondta. Nyafogással semmire nem lehet jutni.

Elaludt, s az ebédre már valóban javulást érzékelt. Szerette volna kiíratni magát, hogy másnap reggel már bemehessen dolgozni.

Szemefénye reggel értesült, így délután különös örömben volt része, kislánya meglátogatta. Vitt neki törölközőt, szappant, kanalat, kést, borotválkozási felszerelést. Biztatta, bár az orvost megkérdezte bajáról, és az nem túl bizakodóan nyilatkozott.

— Apukám, mi bajod?

— Semmi, kislyányom, estére kiheverem. Mondtam az orvosoknak, hogy munkába kell mennem, adjanak gyógyszert úgy, hogy reggelig gyógyuljak meg.

— Az nem úgy megy, apukám! Beszéltem a kezelőorvossal, azt mondta, ha valóban olyan szorgalmasan akar munkába járni, mint korábban tette egész életében, akkor néhány hetet pihennie kell és szedni a gyógyszereket.

— Lehetetlen, azt nem tehetem, kislyányom, olyan még nem volt, hogy hetekig ne járjak be. Még egyszer sem késtem el, egyetlen egyszer sem! És szeretnéd, hogy hetekig ne tudjak bejárni?

— Igen, szeretném, apukám, hogy több mint hetekig ne tudjon bejárni!

— Kicsikém, úgy örülök, hogy itt vagy. Képzeld, unalmamban miféléken járt az eszem. El akartam énekelni magamban, csak úgy belül az akácos utat, mert szeretem nagyon, túlságosan is a nótázást, és ha máshol nem, a fantáziámban a dzsentri a prímással együtt teljesen átírt mindent. Cseppem, te nem tudod, honnan ismerek olyan kifejezéseket, amiket sosem használtam az életben? Ha más mondja, nem is értem? De megváltozott még ez is…

— Nem tudom, apukám, csak azt, hogy óriási az akarata, nagyon kemény harcos mindenben. Most is győznie kell, ezen az átmeneti betegségen. Még azt is tudom, hogy világéletében nyitott fülekkel és szemekkel járt. Azt a rengeteg mindent, amit látott és hallott, valahol a tudatában vagy alatta elraktározta.

— Ebben lehet valami, gyermekem. Képzeld, megegyeztek, hogy egy csomó lánynak elhúzza a nótát, szerenádot ad, ahogy az benne is van. Aztán kiderült, a prímás nem is ismeri. Szerinted van ilyen?

— Már hogy volna, drága apukám, természetesen ilyen nincs, de jók ezek a nóták. Mindegyikben van egy kis keserűség, meg egy nagy csomó szeretet, jóindulat, valahogy megsimogatják az ember szívét. Ez most nagyon jól jön apukámnak. Én is a szívét akarom simogatni.

 

Az evidenciától általában nem szoktunk meglepődni, így amikor a dzsentri a kis falu kellős közepén találta magát — egy duhaj „rúgjuk szét a Sarankai kocsmáját”-akció után —, bevillant, hogy Barsaházi és Csekemaki hirtelen, vedelés utáni, éjjeli lovastúrára invitálták. Aztán, ahogy az természetes, a ló megbokrosodott, és meg sem állt vele a kivilágítatlan, de mégis holdvilágította helyszínig.

— Nohát, akkor én megkötöm lovamat szomorú fűzfához — gondolta, bár nagy hirtelen, amerre a szem ellátott, egy szálat sem talált. Az összeset, még a leágazó utcákat is, akác-sorok szegélyezték.

— Most mit csináljak, fogjam a kötőféket reggelig?

Aztán kompromisszumos megoldás gyanánt, úgy döntött, az ilyen nem szokványos alkalomra megteszi egy tüskés bőrű alföldi fa is.

— Jó éjszakát magának!

— Örülök, hogy erre csámborogsz! Mit szólsz, ugye szép ez a nyáreste?

— Instálom uraságodnak, az este már nagyon rég elmúlt. De nézzen fel!

— Milyen igaz! Köszönöm, hogy emlékeztet, pacsirta szól felettem, a hirtelen idenőtt akácfán. Te mindig itt bolyongasz?

— Dehogyis, uram! Ilyenkor az igazak álmát alszom rendesen. Már az utolsó részeg is hazakúszott a csehóból. Magára vártam, tudja, itt kellett bolyonganom, kóborolnom. De jó, hogy megszólított, vagy én szólítottam meg magát? Nem szeretném átírni a forgatókönyvet. Mindenesetre örülök, hogy megtaláltam.

— Én találtalak meg! Mondd, milyen gyakran minősítik át ezt a helységet? Érkezésemkor még falu volt, most nagyközség, azt hiszem, nemsokára kisváros lesz, pedig minden ugyanúgy néz ki. Ugye, tudod, hol lakik a legszebb lány, ott arra lenn, túl az akácsoron?

— Ezzel egy kis baj van, uram, itt minden utca akácsoros, és minden „arra lenn, arra fent, alszeg, felszeg, alvég, felvég” értelmetlen. Ez a falu-község-kisváros szép lapos.

— A lányokat csak ismered? No, fogd a hegedűt, és menj, keresd fel az akácsoron — az összesen —, a legszebb lányt, osonj, mint egy macska a sötétben, és adj nekik szerenádot!

— Instálom, uram, azt általában ketten szokták. Én húzom, a megrendelő énekel…

— Szükség törvényt bont, most te képviselsz engem is. El ne szúrd, a legszebb leány legyen, bár gőzöm sincs, melyik az… Nem is láttam, nem ismerem, nincs is itt tovább dolgom. Eloldom lovamat szomorú fűzfájától… A labanc egye meg, az is akácból van, és attól az akácsoros, legszebb lánytól is eloldozódom, bár eszembe sincs elhalálozni.

— Uram, már nagyon fáradt vagyok, az ujjaim is alig mozognak ebben a nyáréji kánikula-dermesztő hidegben. Meg kell mondanom, legalább egy, sőt több legszebb lány is van, minden egyes utcában. Nehéz feladatot rótt rám ily kegyesen, amit akárhogy kapkodok, hacsak rögvest neki nem ugrom, képtelen leszek reggelig befejezni.

— Idefigyelj, zenemuzsikusom, csak arra kérlek, úgy muzsikálj, hogy sírjon az a szép leány, vagy kacagjon, ha úgy tetszik! A szívemen úgysem üt szemernyi sebet sem, nem is ismerem. Ha jónak látja, ki is röhöghet, az életben nem fogunk találkozni. Miért kell nekem ezt az éjszakai feladatot teljesítenem, hiszen olyan álmos vagyok, azt sem tudom, hogy visz haza a lovam… Gondolom, ahogy hozott. Á, itt a nyeregtáskám! Lányonként egy százas jó lesz? Ne is felelj, van-e tarisznyád? Látom, ott lóg az oldaladon.

— Az a hegedűm, uram, hozzá ne nyúljon, mert nem lesz mivel úgy muzsikáljak, hogy zokogjon az összes legszebb lány! A másik oldalamon viszont tarisznya is meg hegedűtok is lóg, az a nagyobb. Rakja tele százasokkal, legyen olyan szíves. Ez egy nagy falu-község-kisváros, nem akarok félmunkát végezni. És mondja, uram, milyen nótát húzzak nekik?

— Szerintem a „Akácos út” éppen megfelel, amúgy a kedvenc nótám, de csak csendesen, ne hallja senki más!

— Olyan legyen, mint egy szerelmes, könnyes vallomás?

— Felőlem olyan is lehet. Különben is tudod, hogy más asszonya lesz az a lány. De a múlt úgy szaladgál összevissza, hogy nekem csak ez a kis dal marad. No, az éjmadár röpköd itt már, a pacsirta hangját is elnyomja szárnyának suhogása.

Felpattant lovára, a kantárral csapott egy ösztönzőt nyerge mögé, aztán megeresztette. Belekapaszkodott a nyeregkápába — hiszen a ló úgyis ismeri az utat —, és örökre eltűnt. Azon az éjszakán nem zendült szerenád, elmaradt. Barátunk addig számolgatta, tervezgette a legszebb lányokat és a hozzájuk vezető, akácsoros útvonalakat, mígnem kakaskukorékolásra felpattantak fekvőhelyeikről a szundikálók. Reggel már nem szokás szerenádot adni, még ha az négy órára esik is.

Enyhe lelkiismeret-furdalással, de a kötelességtudat csillapító érzésével hazabandukolt a bőröndnyi pénzzel. Megnyugtatta a tudat, hogy ő olyan szerenádot rendezett volna, az összes akácsoron túli legszebb lánynak, hogy bőgve-zokogva kacagtak volna az örömtől. Nem rajta múlott, kifutott az időből. Az úr elment, ő megtette volna kötelességét.

Még hozzá kell tennem, hogy bár a repertoárja többezres nagyságú, a megadott nótát nem is ismerte. 

— Egyem a szíved! Összevissza puszilnálak, ha nem félnék, hogy ezek a többiek félreértik. Tudod, a nótákkal kapcsolatban igazad van. Életemben egyszer éreztem úgy, hogy talán jobb lenne, ha nem hallanék semmit. Volt nekem egy nagyon jó barátom, Janinak hívták. A Körös erősebb volt nála. A bátyja esküvőjét már kitűzték, úgy hogy a temetés után egy-két hónappal, talán még hamarabb, muszáj volt megtartani. Sosem éreztem olyan idegen helyen magam, pedig nálam otthonosabban kevesen mozogtak azon a portán. Mindig volt négy-öt kutyájuk, s még mikor már Jani nélkül állt az udvar, és egy évig nem láttak, akkor sem ugattak meg. Na, azon az estén nem tudtam nem berúgni. Valahol lefektettek. Tudod, milyen az, amikor borzasztó hangosan, nagyon közel szól a zene, lehetetlen nem hallani, akármilyen állapotban vagy. Én is hallottam, ahogy…

„Utcára nyílik a kocsmaajtó…”, hallotta álmában is, a tőle tíz méterre döngő lagzi éjjeli slágerét. Az alkoholszint abban a magasságban odakint már nem segített új nótához senkit, de óbégatni kell. Elszámoltam magam, nem önként tértem nyugovóra, az első és utolsó vőfély szerepét pirkadat előtt rekesztettem be. Nem készítettem elő felméréseket, és a kint harsogó, nagy piros fejjel hangosan sört és bort követelő, már számolni sem tudók sorsára jutást megelőzve vonultam vissza. Forgott velem az egész ház, mint vásári körhinták, és csak zokogást hallottam a zenebona és — torokhangú ordibáláshoz jobban hasonló — éneklés közben. Láttam, ahogy belülről fűtött, dúlt érzelmekkel feszített fiatalok rohannak az örök nyughely felé. Jobb oldalon, magamat figyeltem az álomringlispíl zenéjében. A végtisztelgők, lemaradva, alig tudták tartani az iramot.

Világosodott, a hajnal túl hamar hasad nyaranta. A türemkedve forgó zene nyekergésén át még a sötét kocsikerekek nyikorgását is hallottam. Lovak patkóinak dobogását elnyomó kiáltást, valahonnan sikolyt, de nem három dimenzióban, hanem a semmibe markolászón keresgélve sem lettem volna képes meghatározni a pontos helyet, honnan.

Aztán feltápászkodtam, kimentem. Már mindent szétbontottak, és néztem a nagy udvart. Janika, a lakodalom, élesztős kanibor és a nyárközépre időzült, elsárgult falevelek—lepte közelmúlt mindent örökre eltakart. Barna homlokráncolásomat is.

Az éjszaka futballmeccséből kiállítottan, hiába mászkáltam a pálya közepén, mégis pályaszélről néztem a százezer régi mérkőzés betyáros pillanatait. Sem Jani, sem Janek, sem Janicsár nem tarthattak már azon a pályán, mégis mágnescipőkkel tapadtam a szélsebesen eltűnő nyomokba.

 

— Erről sosem mesélt, apukám. Most nekem is eszembe jutott valami, tán nem ilyen szép vagy egészen más, de a szívének meg kell gyógyulnia. Valami ilyesmi jutott az eszembe.

 

A hasamat megböki valami. Hét ágra süt a nap, és az egyik végigkarmol, és csiklandoz. Az előbb még zuhogó nyári zápor odébb is állt. A mindent beragyogó szivárvány a láthatár széléről színeket dobál alá. Amott, a szürke háttérbe veszett szegfű pirostól liláig színeződik, tenyerem is lemarkol belőle egy darabot. Nem akarok átmenni alatta. Minek is tenném? Ezen az oldalon ugyanolyan jó.

Csak nézem, amint a hasamat kellemesen kapirgáló Nap ki tudja hányadik ága és az eső múltát valószínűtlen formájú, nem egészen íves szivárvány — szív várvány — alatt, a még néhány tinta- és rózsaszín, pacafüstszerű felhő igyekszik odébbállni. A Nap, a színek és egymásba zárt, hegyes körmű hétágak repítenének.

Majd megköszönöm magamnak türelmem, másnak az eső cseppjeit, a szegfűszirmokat és tenyérmelegítőt. Megrázom fejem, mint az átvizesedett bundájú kutyák szokták, és széttárt karokkal próbálom magamba ölelni a küldőt és küldötted.

Akár egy sokszínű, kötött sapka számtalan sima és egyenes fordítással belevitt fonálegységébe, rohanok, készítek magamnak egy színszendvicset. Még mielőtt a szivárvány „várványa” abbahagyná várásod, szívvel, kirohanok, hogy elköszönhessek bajodtól. Intek neki, gyorsan megvakarom a fülem, s már odébb is állt.

Talán máshol is szükség van a Nap mind a hét ágának vakargatására, felhőkre, színekre, zöld mezőre, záporra, fényre, szivárványra. A szív ilyen szivárványából nem csak nekem jár.

 

— Nagyon szépen mondod, drága, a kedvedért mindent megteszek!

A borostás, öreg kamasz úgy olvadt el, mint Szemefényének — Kislyányának — minden mosolyától.

— De jó, hogy eljöttél!

— Hogyne jöttem volna, az volt az első dolgom, apukám. Holnap is bejövök, rögtön munka után.

— Látom, Kislyányom, hoztál mindent, ami kell. Olyan ripszropsz-ra hoztak ide fel, hogy egy törölközőt sem tudtam magamhoz venni, így legalább meg tudok borotválkozni.

Szemefénye mosolygott, csak az ajtón kívül kezdtek könnypatakok gurulni mind a két szeméből. Többet tudott a kelleténél.

— Igen!? Kettőig dolgozol, akkor még hazamész, elrendezed a családot. Négy óra körül érkezel, ugye?

— Igen, apukám!

 

Másnap, Szemefényéék munkahelyén kötelező túlóra volt. Ötig dolgoztak. Nem ment haza, sietett fel a kórházba. Amint felért az emeletre, és benézett a kórterembe, egy betegtárs tudatta:

— A bácsi négy óra húsz percig várta. Későn jött, fiatalasszony, tovább nem bírt várni, elment mindörökre.

 

 

 

/Vége/

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 751 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/