Szulimán Eleonóra : Utazás 4. (railjet)

Nyomtatás

November végi szokatlanul enyhe korareggel. A mosonmagyaróvári állomás még csendes, alig akad néhány utazni vágyó ember. Hétköznapi egykedvűséggel, álmosan várakoznak. Egy fehér pólós, farmernadrágos huszonöt év körüli fiatalember, hátán kisebb méretű hátizsákkal, türelmetlenül nézi karóráját. Helyismeretünk kissé szegényes, sosem jártunk itt korábban. Ezt a nyugati határhoz közel eső kis települést szemeltük ki férjemmel, hogy egy hét pihenővel jutalmazzuk magunkat. A nyaralás az idén is elmaradt. Mintha összebeszéltünk volna a teremtővel, az elmúlt hetek zord időjárása után váratlanul szokatlanul enyhe, napsütéses késő őszi idővel ajándékozott meg. A bőröndben hiába várakoznak a téli melegebb pulóverek, érintetlenül maradnak. Reggeltől estig kirándulunk, a félpanziós, kitűnő magyaróvári wellness szállodába csak vacsorázni és aludni járunk. Mai úti célunk Bécs. Légvonalban 87,5 km távolságra van Mosonmagyaróvártól. Kihagyhatatlan.

— Jó reggelt, fiatalember! — szólítom meg a szimpatikusnak tűnő férfit. — Tudna segíteni, melyik vágányról indul a Bécs felé közlekedő railjet?

— Én is arra várok. A harmadikról — válaszol készségesen, közben a padra helyezi jól megpakolt hátizsákját. Szóba elegyedünk. Peregnek a percek, észre sem vesszük az idő múlását, de még a vonat érkezését sem.

— Már itt is van. Sosem késik — mutat a piros railjet felé újdonsült ismerősünk. Gyors léptekkel felszállunk a számunkra újszerű, minden igényt kielégítő, modern kocsiba. Úgy érzem, mintha mindig ilyen vonaton ültem volna. „A jót könnyű megszokni!” Tartja a mondás. Van benne igazság. Elhelyezkedünk. A vonat alig hallhatóan elindul, pár pillanat múlva már suhan velünk. A vonatablakon át integet a késő őszi napsütötte táj, a virágos házak, a még mindig zöld mező, a lekopaszodott fák. Sosem ültünk még railjeten. Szívesen utaznék ilyen kényelemben a világ végére is! Most Bécs felé. Ne legyünk telhetetlenek.

Fiatal utastársunkból nem kell harapófogóval kihúzni a szavakat. Elmeséli, hogy minden héten egyszer megteszi oda-vissza ezt az utat. Bécsben szakácskodik egy étteremben, négy napig, naponta tizenkét órát dolgozik, majd igyekszik haza, hogy a pihenőnapokat itthon töltse. Persze a történethez tartozik, hogy várja itthon a barátnője.

— Nem olyan könnyű az a kinti lét, mint ahogy azt sokan itthonról gondolják — mondom.

— Nem könnyű, de itthon… lassú halál. Itt lassú halál vár ránk — néz rám, s olyan bölcsesség sugárzik szeméből, ami szokatlan egy huszonöt éves fiatalembertől.

— Megrémiszt. Ha minden fiatal így gondolkodik, ki marad itt az országban? — nézek rá kérdőn, de nem várok választ. Tudom, hogy igaza van.

— Már két éve járok ki. Ott legalább megbecsülik az embert. Háromszor annyit keresek, mintha itthon dolgoznék. Sem a szállásért, sem az ellátásért nem kell fizetnem. Ez is része a járandóságomnak, afféle természetbeni juttatás.

Érdeklődéssel figyeljük, majd hagyom mesélni tovább.

— A főnökünk, a séf nagyon jó fej — néz ki a vonatablakon. Most tudom jobban szemügyre venni. A fiam lehetne. Látom, hogy már egy-két fehér hajszál is tarkítja barna, hullámos haját. Izmos, munkához szokott kézfején és karján nem látok tetoválást. Ápolt külseje elárulja igényességét. Egyre szimpatikusabb.

Már ezerszer megtette ezt az utat. Nem szokatlan számára a sok-sok vakítóan fehér szélerőmű, amik egyenletesen, lassan forognak most a szélcsend miatt. Közeledünk Bécshez.

Mi a férjemmel turistaként, ő dolgozóként megy az osztrák fővárosba. Útitársunknak egyre jobban megered a nyelve:

— A múlt héten egyik nap, a munkaidő letelte előtt két órával megkért bennünket a séf, hogy rakjunk rendet a raktárban. Már majdnem készen voltunk, amikor behozott egy láda sört, ezzel köszönte meg szolgálatkészségünket. Mit mondjak? Irtó jól esett a sör is és a gesztus is. Ilyen apróságokon múlik az egész. Itthon melyik munkahelyen tennének ilyet? Persze, lehet, hogy akadnak kivételek. Nekem nem volt hozzá szerencsém.

Nézem a helyes, józan gondolkodású ifjút, megértem minden gondolatát, a helyében valószínű hasonlóképpen cselekednék.

— Itt sokkal könnyebb, a határ mellett. Gyakran haza tudnak jönni. Mit szóljanak felénk, Dél-Alföldön a fiatalok? Legfeljebb Romániába mehetnek. Oda meg minek?

— Ha ott nőttem volna fel, már régen külföldön élnék — vágja rá a srác, gondolkodás nélkül.

— Sajnos sokan így gondolkodnak. Egyenesen Angliába utaznak. Akinek perfekt nyelvtudása van, az jól boldogul, a képzettségének megfelelően. De a többiek? Legfeljebb mosogatnak, vagy csomagoló üzemekben dolgozhatnak.

A vonat besiklik a bécsi állomásra. A fiatalember felajánlja, hogy elkísér egy darabon. Az út elején még idegenvezetést is tart.

— Ott balra épül az új bécsi főpályaudvar, a Wien Hauptbahnhof. Kétezerkilencben kezdték építeni, ötvenkilenc hektárnyi területen folyik az építkezés.

Ámulva nézzük a hatalmas, felhőkarcoló méretű darukat, a zajos építőgépek sokaságát, alig halljuk egymás szavát.

— Jövőre már kész lesz — mondja bizakodóan. (Ehhez képest 2014. őszén adták át.) Megyünk tovább. Mutatja jobbra, úgy ötszáz méter távolságra a híres Belvedere palotát. Most kihagyjuk, a Stephanskirche megtekintését tűztük ki első úti célunknak. Tanácsolja, hogy a dóm mellett van a Stephansplatz metróállomás. Innen indulnak az egyes és hármas metrók. Észre sem vesszük, hogy másfél kilométert gyalogoltunk együtt. 

— Ott van a munkahelyem — mutat egy szép, szolid külsejű sarki étteremre. Elköszönünk.

Gyors léptekkel igyekszik oda, ahol a megélhetését biztosítottnak tudja. Az ajtónál megáll, integet. Visszaintünk. Lehet, hogy sosem látjuk többet. Jól eső érzés tölt el bennünket, hogy megismertünk egy szorgalmas, barátságos, csupa szív magyar fiatalembert, aki külföldön kényszerül dolgozni, mert úgy véli, a munkájáért járó tisztességes jövedelmet itthon nem tudják megadni… Itthon, a hazájában nem tud boldogulni.