Rusty, a pukeko[1]
Arana, a hétéves maori-angol félvér fiúcska, ujjongva szállt ki az autóból. Az aucklandi városi forgatag után Pukekohe[2], a vidéki kisváros legszélén épült új házuk számára paradicsomnak tűnt. Így a vakáció minden kalandja ellenére számára mindenhol jó volt, de legjobb otthon. Itt minden „megengedve” jelzést viselt, egy feltétel volt csak: maradjon látó-halló közelben. Abból sem lett probléma, ha nyakig sárosan jött haza. Mosógép kimossa…
Mágnesként vonzották a madarak, amiben Új-Zélandon nincs hiány. A kék fúk, maori nevükön pukekok voltak a kedvencei, e tyúkméretű, kék madarak, amelyek minden lépésükkor murisan rándítottak egyet a farkukon. Az egyik fészket is megtalálta, de apai tanácsra nem közelített többet hozzá, csak messzelátóval figyelte őket, egy magaslesről.
Idei szabadságuk legnagyobb élménye is a Nga Manu park volt, ahol kézből etethetett madarakat. Elég sok energiájába került, hogy a madáreleség kedvencei, és ne a lehengerlő többségben levő vadkacsák birtokába jusson. Egy zacskó eleséget elrejtett a zsebében, mellyel az itthoni pukekókat remélte magához édesgetni. Ám ezúttal kellemetlen meglepetés érte. Amint messzelátójával pásztázta a környéket véres kék tollakat fedezett fel egy bokor alján, a fészek közelében. Sírva szaladt édesapjához.
— Egy elvadult macska lehetett a tettes… — világosította fel édesapja a tett színhelyén.
— Mi lesz a csibéivel?
Néhány „Kéééérleeek, Aapuuu!” győzedelmeskedett a józan apai meggondolás felett, így felkeresték a fészket. Ott újabb tragédia látványa fogadta őket. A két fióka közül egyik elpusztult, a másik is eléggé legyengült állapotban volt.
— Ugye hazavisszük, és felneveljük? Kéérleeek!
Elég lehetetlen feladat egy kishúgai születése óta háttérbe szorult fiúcska szívét még jobban összetörni. Apu nagyot sóhajtva engedett a kérésnek. A pukeko, akit kezdeti idétlensége miatt Rustynak (Rozsdás) neveztek el, hamar megerősödött, és úgy gondolta, az örökbe fogadás őt teljes családtagi joggal ruházza fel.
A Rusty számára eszkábált „pukeko-udvar” hamar szűkösnek bizonyult, főleg miután repülni is megtanult. Úgy látszik, az ellentétek vonzzák egymást, mert míg Aranát az eső sem tudta a házba lakatolni („Akkor minek van az esőköpeny?”), a pukeko főleg bent tartott felfedező utakat. Mindent csőrbe vett, mint egy rosszcsont kisgyermek, sőt lépten-nyomon meg is jelölte a helyeket, ahol elhaladt. Ettől aztán hamar kegyvesztett lett. Rusty elkövetett egy nagy-nagy hibát, és kis ügyvédje házi feladatát is megszentelte „szerencsével”. Így e naptól fogva kitiltották a házból.
Ám Rustyt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy meg lehessen fosztani jogaitól. Nem nyugodott bele a másodrangú családtag szerepébe. Elég volt egy pillanatra nyitva felejteni a ház ajtaját, és máris beslisszolt. Az ablakokra is hálót kellett szerelni. Ám egyik nap kölcsönös vádaskodásba torkollt azon felfedezése, hogy súlyától a kilincs kinyílik…
A kulcsra zárt ajtók sem törték le azon igyekezetét, hogy visszalopja magát „családja” szívébe, például némi bohóckodás árán. Dohogva kapott ismét és ismét bocsánatot. Ám februárban újabb olyasmit követett el, amitől végleg kegyvesztett lett.
E tettéhez a feijoa, ez a Paraguayból származó, de Új-Zélandon jól meghonosodott, különleges aromájú gyümölcs érése adott alkalmat. A családban mindenkinek kedvence volt, s a ház kiválasztásánál az udvaron növő fa is nyomott a latban. Rusty, ha már családtagnak érezte magát, szintén rákapott. Ez még nem lett volna baj, ha nem társult volna önzéssel. Az összes lehullott gyümölcsöt egyetlen kupacba hordta össze, és ádázul védelmezte. Az ikrek sírva menekültek előle.
— Ebből elég! — jelentette ki Anyu. — Egy pukekonak a társai közt a helye!
Aranának be kellett látnia, ő „csak” egy mellőzött nagyobb testvér, ha kishúgai érdekéről van szó. Igaz, végül Apu meg tudta győzni, egy madár szabadnak született, s neki is kell majd egy pár, akivel kis pukekokat nevelhet… Mivel Rusty bármikor elrepülhetett volna, ha akar, egy közeli pukeko-kolónia melletti szabadon engedése nem sok sikerrel kecsegtetett. Így e várt kudarc után egy nem túl távoli nemzeti parkba vitték, és Aranának is megígérték, „időnként meglátogatják”. Egy hét sem telt el, és csörgött a telefon. A park egyik gondozója jelentkezett: Rusty megszökött. Másnap, amint kiléptek az udvarra, boldogan üdvözölte őket.
— Ezt a madarat Bogáncsnak kellett volna keresztelni! — morgott Apu megbocsátóan. Egy nyitva felejtett ablak következményeként másnap ismét horgas tojás díszelgett, ezúttal laptopjának billentyűzetén. Némi telefonálgatás után Rusty Invercargillban kötött ki, Új-Zéland legdélebbi városában, amely ezerhatszáz kilométerre van lakhelyüktől. A „majd meglátogatjuk” szülői ígéretek nem váltak valóra, bár Arana megnyugtatására egyszer-kétszer felhívták az invercargilli madárparkot, hogy Rusty felől érdeklődjenek.
— Ó, jól van, ne izguljanak! Bár a többi pukekóval nem barátkozik, a környéki gyermekek kedvence, amolyan sztár lett itt, a park bohóca.
Így jött el a következő év februárja. A farsangi jelmezbálra Arana mindenáron pukekónak akart öltözni, mintegy jelezve, ő még mindig sokat gondol Rustyra. Édesanyja a nevét is felhímezte a mellére. Miközben a jelmezt próbálták, Apu hívta őket:
— Gyertek hamar, egy pukekóról van szó a hírekben!
— Országunk egyik szimbólumaként számon tartott pukekókat félénk madaraknak ismerjük. Kivételt talán csak madárparkjainkban rendszeresen etetett egyedek képezik, amelyek hozzászoktak az ember közelségéhez. Ám az utóbbi időben már harmadszor lett pukeko a hírműsorok sztárja. Először Dunedinben, az eladók szeme láttára dézsmálta meg egyik az üzlet polcát, ahol magok voltak kiállítva. Nemrég egy másik Christchurchben, egy iskolában zavarta meg a tanítást, ma pedig egy harmadik a déli sziget északi részén, Pictonban keltett feltűnést. Mr. John Denvert, a Zelandia Nemzeti Park biológusát kérdezzük, mi történt a pukekókkal, vagy lehetséges, hogy ugyanarról a madárról van szó?
— Végignéztem az amatőr videókat. A főhősök viselkedési mintái nagyon hasonlóak, de ezek külön-külön is kialakulhattak, ha mindahányat ember nevelte fel, és hozzászoktak közelségéhez. Annyi idő alatt, mint amennyi az esetek közt eltelt, egy pukeko képes megtenni a távolságot, ami Dunedin és Picton között van. Ennek ellenére, ha kizárni nem is lehet, elég nehéz elképzelni, hogy ugyanarról a madárról van szó. Inkább több, ember által felnevelt, majd szabadon engedett egyedről lehet szó, és véletlenek összjátékáról.
Mielőtt Arana megszólalhatott volna, a szülők összenéztek, majd Apu tárcsázta az invercargilli madárparkot. Amint letette a kagylót, arcára volt írva a válasz:
— Rusty megszökött, három nappal a dunedini eset előtt.
— Akkor mit tegyünk? Elköltözünk innen, vagy elvisszük Ausztráliába?
— Az 1920-as évekig itt fia pukeko sem élt Új-Zélandon. Feltételezik, önszántukból repültek át a Tasmán-tengeren… — felelte Apu lemondóan.
— Van egy ötletem… — nézett Anyu biztatóan a könyörgő szemű Aranara. — Egyik barátnőm ismeri a Pukeko Pictures filmstúdió managerét. Több állatszereplős filmet készítettek. Kell, hogy legyen állatpszichológusuk, madarakkal foglalkozó idomárjuk…
— Köszii, Anyuuu! — ugrott Arana édesanyja nyakába. Minden megpróbáltatásuk ellenére, még az ikrek is türelmetlenül várták Rusty hazatérését. Másnap már Wellingtonból jelentkezett a „pukeko-híradó”. Rusty átrepült a Déli és Északi szigetet összekötő Cook-szoroson. Nem csalódtak benne. Nemsokára hazatalált.
[1] Magyar neve kék fú, a guvatok közé tartozik. Az 1920-as években jelent meg Új-Zélandon, feltehetően „önként” telepedett át néhány pár Ausztráliából, ahol őshonos. Azóta elszaporodtak, és Új-Zéland egyik jelképévé váltak.
[2] Kisváros Auckland közelében, az Északi-sziget északi részén. Semmi köze a pukekókhoz/kék fúkhoz, csak hasonlít a nevük.
