Szulimán Eleonóra : Egy előadás margójára

 

Hónapok teltek el azóta, hogy ez a különös, egyedülálló színházi élmény rabul ejtett. Leírhatatlan az a kíváncsiság, ami arra késztetett, hogy felkutassam az egyetlen életrajzi művet, amiből jobban megismerhettem a főszereplőt. Egy antikváriumban bukkantam rá a meglepően jó állapotban lévő 1971-es kiadásra. Felcsigázva, mohón faltam a sorokat, mondhatni napok alatt „megettem” az egész könyvet. Megemészteni már nem tudtam ilyen könnyen, mert mélyebben megérintett, mint amit az a márciusi színházi este ébresztett…

 

A békéscsabai Ibsen stúdiószínház előterében várakoztunk. Az ajtó előtt egy kedves fiatal hölgy mosolya nyugtatgatta és intette csendre a türelmetlenül zsibongó színházlátogatókat:

— Kis türelem, még néhány pillanat. Mindjárt kezdődik az előadás — mondogatta alig hallhatóan.

A várakozók egyre türelmetlenebbek voltak. Egy idősebb férfi felemelt hangon méltatlankodott mellettünk. Felesége szigorú pillantásokkal igyekezett fegyelemre inteni, de a férfinak nem ért semmit. Az asszony feltűnésmentesen próbálta szorítgatni férje kezét, de nem sikerült. Egyre több szempár figyelte a kínos jelenetet. A férjnek nem használt az asszonyi szigor és rendre utasítás, láthatóan neheztelt is érte, végül mégis hajlott az asszony józan eszére. Lecsendesedett.

Az előadás meghirdetett időpontja előtti utolsó percben kinyílt az ajtó. A nézősereg között egy fűszálat sem lehetett volna leejteni, olyan szorosan, egymás mellett léptük át a kitárt ajtót. Amilyen gyorsan csak tudtuk, elfoglaltuk a helyünket. A reflektorfényben úszó nézőtér pillanatok alatt megtelt érdeklődő, színházszerető emberekkel.

A színpadon sejtelmes félhomály uralkodott, csak a mécsesek világítottak. Puritán, szolid volt a díszlet: két asztal, egy nagyobb és egy kisebb, az utóbbin kárminvörös abrosz, az asztal egyik szélén egy amfora, a másikon teáskanna, mellette két csésze. A nagyobb asztalon könyvek hevertek, oldalának támasztva árválkodott egy régimódi, viseltes bőr utazótáska. A két asztal között egy színházi öltözőzsámoly, a díszlet mögött fekete színű görög mitológiai alakokkal díszített vastag, vörös brokátfüggöny adta a hátteret. A színpad közepén állt talpig feketében a Színésznő, háttal a nézőtérnek. Néztem és csodáltam. Mozdulatlanul, átszellemülten állt, mint egy szobor.

Már percek óta tódultak be a nézők, főleg idősebb nők, házaspárok. Fiatal alig akadt. Körbenéztem. Egymás után halkítottuk le mobiltelefonjainkat, pedig senki sem kért rá bennünket: — Fejlődünk — súgtam barátnőmnek. A színésznő, mintha mit sem hallana a nézők morajából, türelmesen, mozdulatlanul várt. „Jó lenne látni most a tekintetét, tudni a gondolatát, jó lenne belelátni a lelkébe, ahogy azt formálja, alakítja át az előadásra.” Egyre kisebb lett a nesz a széksorok között. A figyelem lassan a színpadra irányult, a mécsesek sejtelmes lángjának fényére, a Színésznőre, akire fokozatosan rávetült a reflektorfény. Elcsendesedtünk. Több mint száz kíváncsi szempár figyelt egy pontra rezzenéstelenül. Leírhatatlan, fennkölt érzést adott ez a csend-méltóság.

Halk zeneszó áradt a színfalak mögül, lassan erősödött, majd betöltötte az egész színháztermet. A szoborrá vált nőalak megmozdult, gyufáért nyúlt, majd meggyújtott néhány kialudt mécsest, letérdelt a mécsesek elé, újra lángra gyújtott néhány kialudtat. Majd felállt, talpig érő fekete ruhájára terítette kárminvörös, arany szegélyű, földet söprő köntösét, mintegy keretbe foglalva az előadást. Bemutatkozott. A következő pillanatban levetette a kárminvöröst. Újra a talpig érő, néhol szakadt fekete ruhában, átlényegülve, Elektra jelmezében, kérlelhetetlen őszinte modorával Jászai Mari, a magyar színjátszás felejthetetlen tragikája állt előttünk, úgy, mint 1890-ben, a próbák idején.

Élt-halt e szerepért:

„Oh, nagy Szophoklész, imádva tisztelem szent nevedet, hogy megtanítottál így szeretni! — írta levelében egy hetilap felkérésére. „Elektráé vagyok. Maga Elektra vagyok. Nem létezik számomra a világból, csak ez az egy ember. Ez ám az egész ember, ez a vén leány! De egész embert is követel magának. Engem fölszívott magába, és minél inkább elragad, annál kegyetlenebbül elgyötör — de én annál inkább imádom. Kínzása nagyobb gyönyör a legédesebb ölelésnél… Oly szorosan átölelt, hogy megfojt, de nem bánom, csak addig bírjak vele, míg odáig jutunk együtt — a küzdtérig. Önök elé, hogy tanúságot tegyenek rólam, miszerint érdemes küzdelemben estem el, és egy áldást kiáltsanak utánam…”

A küzdelem nem volt hiábavaló, az ország szinte aranykoszorút hozott neki a színpadra az Elektra hatodik előadása alatt. Ezután nem volt megállás. Húsz éven keresztül egymás után kapta a nagy szerepeket. Rendkívül ünnepelt színésznő lett. 1872-től a Nemzeti Színház tagjaként eljátszotta pályája során a legnagyobb tragédiák női főszerepeit: Antigoné, Médeia, Élektra, Cleopátra, Lady Macbeth, Phaedra, Stuart Mária, Erzsébet, Margit királyné, Gertrudis, Mirigy. Szerepei közt színház-történetileg a legjelentősebb mégis, hogy Az ember tragédiája első színrevitelében ő játszotta Évát.

 

Akkor, azon márciusi estén valóban elhittem, hogy Jászai Mari áll előttünk teljes életnagyságban. Bekebelezett az idő és a tér, s elröpített a tizenkilencedik századvégi Nemzeti Színházba, s láttam egy felejthetetlen részletet épp olyan előadásmódban, ahogy a varázslatos egyéniségű, színészzseni játszotta azt százhuszonöt évvel ezelőtt. A Színésznő megjelenítette nekünk a Nagyasszonyt. Naplójából kiragadott szemelvényekből bepillanthattunk a legbensőbb titkaiba. Egész életében kereste, kutatta önmagát. Naplójában, leveleiben őszintén vallott küzdelmeiről, önmagával való vívódásairól, szerelmeiről. A színház valamennyi fiatal színésze a szeretője volt, de a lelkét egyik sem ismerte, értette igazán. Pályája kezdetén férjnél is volt két évig, de csak ötvennyolc éves korában talált rá a szerelem.

 

… Akkor, azon a márciusi estén olyan erővel hatott rám ez az előadás, hogy nem nyugodtam, amíg kezemben nem tarthattam Jászai Mari monográfiáját. Azóta sokat gondolkodtam, hogy mi a titka annak, hogy egy gyermek, aki öt évesen elveszíti az édesanyját, félárván, csak önmagára és a tehetségére támaszkodva utat tud törni magának a világban? Mi a titka annak, hogy egy gyermek, aki tíz évesen arra vágyik, hogy pesztonkának álljon, mert még az is jobb, mint szigorú, nyakas apja igazságtalan büntetéseit elszenvedni, van ereje felülemelkedni a megpróbáltatásokon? Hogyan történhet meg, hogy egy leány, aki tizenhat évesen, markotányos nőként, akaratán kívül, becsapva, megalázó módon veszíti el a szüzességét, sikerül levetkőznie szégyenérzetét és képes teljes erejéből küzdeni az életéért, önmagáért?

Azt hiszem sokféle válasz lehetséges, de egy dolog bizonyára mindent felülír. Jászai Marit a mérhetetlen tudásszomja vitte előre egész életében: „Velem született kínzó tudásvágyam dacára, mely egyetlen nyugalmas napot nem hagyott számomra, ijesztő kerülő utakra kellett erőmet és ifjúságomat pazarolnom, míg az igazi kerékvágásba lódultam… A színésztehetség a legtelhetetlenebb valamennyi között, melyet nem győz a tulajdonosa kiszolgálni a leghosszabb életen keresztül sem…” — írja naplójában.  Azt hiszem ez a felismerés a nagyságának titka. Ezzel párosult a munka és a könyvek, a szépirodalom iránti mélységes szeretete és tisztelete, ami a legnagyobb lelki nyomorúságából is kimenekítette.

Gál Gyula pályatársa írta róla: „Ő volt a megtestesült színész-zseni. Utánozhatatlan volt. Soha nem láttam ilyen királyi fenséget. Beszélni magyarul senki úgy nem tudott, mint ő. Én annyira tiszteltem, hogy képtelen voltam azt mondani neki: te. Pedig felszólított, hogy tegezzem. Nem hangzatos titulusként adtam neki a nagyasszony nevet. A szívemből jött. Nagyasszony volt valóban.”

 

 

 

Forrás: Dömölky János: Jászai Mari: Magam keresése – monodráma, Juhász Rózsa

Péchy Blanka: Jászai Mari életrajz, Magvető kiadó, Bp. 1971.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 13:34 :: Adminguru
Szerző Szulimán Eleonóra 162 Írás
"Az állatok segíthetnek minket hétköznapjainkban, az álmainkban és a meditációnkban. Mivel az emberek előtt teremtettek, közelebb vannak A Forráshoz, és szövetségeseink, vezetőink, barátaink lehetnek a teljességhez vezető úton." - Inuit eszkimó asszony