Marthi Anna : Kigubózódó

 

 

Látod, szerelmem, betöltesz kinyíló szavaiddal.

A hajnali Hold lüktet álmodó szemű vérerekben,

közel-távol örömed oldja mindenséggé bennem.

Felismerhetővé teszed azt, amire rácsodálkozni

jó, kigubóztatsz végtelen lelket, hiszen erre való

a szellem. Haját fésüli az erdő, vacogó, szeles a

reggel, szívemre mégis meleget lobogsz, egység

szólít, mert tested nem hazug, úgy érintesz meg,

fokozottan, mégis tapintod azt, mi érinthetetlen.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1327 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak