kisslaki : Kánya Karcsi szerencséje

Illusztráció: Takács Zoltán

 

Kánya Karcsi reggelente Pestre vonatozott a brigádjával, s fájront után is együtt zötykölődtek vissza a faluba. A munkafegyelemhez szokott társaság ebédszünetben is testületileg vonult a kocsmába egy-két pofa sörre. Kellett is a frissítő, mert nehéz volt a több száz kilós papírhengereket mozgatni a pincében. Ráadásul a hatalmas gurigát csak egy kétvégű faékkel lehetett új irányba fordítani, s miután a lift felvitte a földszintre, át kellett gurítaniuk a villamossíneken a Stollár Béla utca túloldalára. Ott már várták a nyomdászok, hogy teleírják a kilométernyi, szép fehér papírt az ofszet masinával.

Aznap Karcsi hazafelé egyedül szállt a vonatra. Ahogy felkecmergett, nagyot káromkodott. Ki a fene gondolta, hogy ilyen nehéz begipszelt kézzel megmászni a három rohadt lépcsőt! Megtörölte izzadt homlokát, s csak aztán vette le a micisapkáját, ami vörös barázdát hagyott a homlokán.

Nem volt nehéz szabad kupét találnia, hiszen a vonat déltájt szinte üres volt. Leakasztotta az aktatáskáját, amit szíjjal, postás módon hordott a vállán átvetve, s maga mellé tette az ülésre, hogy közel legyen, ha megkíván egy kortyot. Eszébe jutott, hogy mikor először látta a banda, ahogy kiszedi a früstököt az úri holmiból, hogy röhögtek rajta. A féleszű Jani meg is jegyezte, hogy milyen finoman eszik az igazgató úr. Karcsi kiköpött, de nem mondta, hogy a komája, a tsz könyvelője adta neki első dühében, mikor letartóztatták. Röviddel a nyugdíj előtt sikkasztott az eszement vén bolond, egy nagyratörő bakfis miatt.

Karcsi kibámult az ablakon, de le-lecsukódott a szeme a bágyadtságtól, s hagyta, hadd járjanak a gondolatai kedvük szerint.

Még álmában sem hitte, hogy éppen ma, a születésnapján rúgják ki, holott reggel még, mint brigádvezető ment be a Zrínyi Nyomdába. 

A személyzetis csak annyit mondott, holnap még beteg kézzel is bejöhet a munkakönyvéért. És mindez csak azért történt, mert a túlbuzgó orvos beírta a jelentésbe, hogy a baleset idején a páciensnek magas alkoholszint volt a vérében. Holott tudhatta volna az a mitugrász, hogy ilyen munka mellett ez a természetes. Kivéve a Kisfiamat, aki sosem ivott, és csak véletlen lökte kezére a hengert, mikor ő éppen a forgatófát igazgatta. Egyébként az apró, beteges Móricot csak gyengédségből hívták Kisfiamnak, mert a brigád szerette a betegmellű kisöreget. A faluban még ma is sokan emlékeznek a kedvelt Braun Adolf szabóműhelyére. A mester nem restellt szegénynek is varrni. Volt, hogy a foltos zeig-nadrágból misére menőt varázsolt. Sajnálták, hogy Auschwitzból csak Móric gyerek tért vissza, igaz, lélekben rokkantan. Kezdetben még állást is kínáltak neki a pártapparátusban, mire köszönte, hogy ő szó szerint örül, hogy él, s ő a legboldogabb segédmunkás az országban. 

 Karcsi akkor rezzent vissza a jelenbe, mikor a vonat átkattogott a vasúti hídon. Már csak két falu hazáig, s még sejtelme sem volt, hogyan adja elő Eszternek, hogy kirúgták. Tán még örülne is, hogy nem csak éjjel látná az urát. De a tyúkeszű asszony úgysem értené meg, hogy neki hiányozna a brigád, s azt maga se gondolta, hogy még a dögnehéz papírhengerek is.

Amikor bezihált a vonat az állomásra s lemászott a lépcsőkön, akkor villant agyába a megváltó ötlet. Bikát nevel! Hazafelé beugrott atyai barátjához, Bende Benő cipészmesterhez, a tsz-elnök apjához. 

— Adjisten! — zökkent le a háromlábú székre, ahonnan a macska szokta a majsztert bámulni, ha nem volt kuncsaft. 

Az öreg csak bólintott, hisz faszöggel teli pofával nem lehet beszélni. Végre az utolsót is kivette a szájából, s a sámfát ölelő bőrbe kalapálta. 

— Letelt mára? — nézett a búsképű emberre.

— Le. Nekem már végleg. Szeretném, Benő bácsi, ha szólnál a fiadnak, hogy adjon nekem két-három bikaborjút nevelésre.

— Vedd úgy, hogy már jönnek is a négylábú kosztosok. — A mester tudta a fiától, hogy egy bika annyit hoz a konyhára, hogy a nyereségből a tsz már fizetni tudja az egész évi kultúrprogramot.

— Ha több kell, csak szólj! Előleget meg majd felvehetsz a takarmányra — mosolygott a majszter.  

Eszter éppen a kertből jött a frissen szedett paprikával. Majd elejtette a kosarat, mikor meglátta az udvarba forduló gipszelt kezű urát. Pláne mikor megtudta, hogy Karcsi miatta otthagyta a nyomdát, hogy ingázás helyett inkább bikaborjút neveljen idehaza, csak bólogatni tudott örömében. Rögvest előszedte a kredencből a szilvóriumos üveget, s ami a nászéjszakája óta nem történt meg vele, magának is töltött. Könnyes szemmel az urára emelte a stampedlit az új kezdésre.   

Ritka eset, hogy Karcsinak megkeseredett a pálinka a szájában…

Este szokás szerint körbejárta a portát. Még háborgott a szíve, különben csend volt, s béke. Csak a tv váltakozó fénye zavarta a bokrok nyugtát. Majd a vadászni készülő iromba macska fülelte Kovács Kati kiszűrődő nótáját, amiben a művésznő biztosítja a pasasát, hogy nem lesz a játékszere. A kandúr ásítozott — magánügy — gondolta, s vállat vont.

 A gazda éppen befejezte az esti szemlét, s megállt egy jót pössenteni az akác mellett, mikor váratlanul a Kisfiam lépett be a kapun.

— Nem akartam várni az újsággal — lihegte Móric. 

— Ha kiírtak, jöhetsz dolgozni továbbra is, mint brigádvezető. Elfelejtették, ami történt. De azért nem kell benn nagydobra verni.

— Én meg az asszonynak azt mondtam, hogy magam hagytam ott a nyomdát — Karcsi hirtelen elhallgatott, mert Eszter lépett ki a tornácra.

— Mért nem jön be, Móric bácsi? 

Az öreg egy villanásra mindent értett. 

— Csak üzenetet hoztam, Eszter. Képzeld, lejött a vezérigazgató a raktárba, s mondta, nem fogadhatja el Karcsi felmondását, mert nélküle nem működik a gépellátás. — Az öreg elhallgatott, s örült, hogy a sötétben nem látni, hogy ráncos bőre dacára elpirult, mint egy bakfis.

Az asszony szeme megtelt könnyel. Sajnálta, hogy álma semmivé lett, de szívét majd szétfeszítette a büszkeség. Sose gondolta, hogy ilyen fontos embere van.

— Hallottad, Eszter. Nem hagyhatom cserben a céget. A bikákat meg majd ellátom reggel, s este kialmozok. Napközben meg te elvagy velük — ölelte át a felesége vállát.

— Köszönöm — nyújtott kezet a barátjának, de vigyázott, hogy ne remegjen a hangja az örömtől. Nem is sejtette, hogy neki köszönheti, hogy visszavették.  

 

Braun Móricnak tényleg csak egy tantuszába került. A hívás után, mikor meghallotta az ismerős hangot, csak annyit mondott:

— Sose kértem tőletek semmit. De most szeretném, ha leszólnál, hogy ne rúgják ki Kánya Károlyt.

— El van intézve, Móric bácsi — hallotta a telefonban. 

Az öreg megköszönte.

    Visszament a kocsmába, ahol a brigád szomorkodott a szokásos sör mellett. Csodálkoztak, hogy az örökké komoly Kisfiam most mosolyogva itta a bambit.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.09.12. @ 11:51 :: kisslaki

Szerző kisslaki 249 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de