Mondd, mi leszünk?
/ Paul Geraldy modorában III./
Koosán Ildikó
Tudom, a világ mára más,
elér a nyüzsgés,
a rohanás,
a gondok,
nincs romantika, féltés,
nagyregény,
hiszem mégis,
vannak még bolondok,
mint te meg én,
nekünk a remény is jövő:
együtt maradunk.
Látod, ha hallgatunk is,
ha nincs szavunk,
bűvöl a közelség, a mosoly,
a mozdulat…
A hajad, ahogy a kertben
az előbb elázott,
s behoztad azt a letört virágot,
olyan egyszerű, természetes,
mintha örökké így maradna,
nem férhet más jel
a mozdulatba,
nem történhet semmi
végzetes….
Mondd, mi leszünk azok is,
– ha egyszer vége lesz,-
akik elmennek egymás mellett
szótlanul?
Gondolsz-e arra
mi lesz, ha elválunk egyszer?
Nem nézel rám,
s igyekszel
megnyugtatni: ugyan,
ez képtelenség!
Magányosak lesznek az esték
a tárgyak is súgják majd,
nagyon hiányzol…
Ne gondoljunk most erre!
Tetőled távol
mit tudnék magammal kezdeni,
s te mit várnál
egy ismeretlen mástól?
Vajon a tűz, ami ma összeláncol
meg tud- e minket menteni?
Szombathely, 2011 május 3
