Tavasz reggel
Ha szavakból fel lehetne építeni a világot, én a te szavaid között élnék, és nem vágynék el soha. Szavaid minden nappal élhetőbbé teszik ezt a csupasz, virágos mezőt is, létünk sárgán pompázó szegletét, a panelek beton-szürke fenyegetéseinek kis színfoltjait. Rubin nap ébreszt, és simogat a reggel. Veled indulok a robotra, a mindennapi harc nélküled elemészt. Milyen szerencse, hogy szavaid hídja átvezet a mából a holnapba, és kökörcsin-sárga mezőkön ébreszt pitypangot a fűben. Nincs kegyetlenség ebben a világban, ellebben a gonosz is csak súlytalan magunk vagyunk egymásnak, életem.
Hétfő
Milyen más napok ezek, milyen más világ. A hosszabbodó nappalok teszik láthatóvá a görcsös tél nyomait, hátrahagyott lelkek találnak reményt maguknak, ismét nyernek egy évet a feltámadással. Most száraz tavasz kerget száraz telet. Ki tudja, talán szerencsésebb idők jönnek, legalább az áradat nem ragad magával ártatlan életeket, az évszakváltozások szokásos rendje szerint. Nem tudom, kifele megyek-e a létezés homályos öntudatlanságából, vagy ez a békés néhány hónap haladék, az égiek huncutkodása? Végülis mindegy. Rám fér a bizakodás, a megújulás illata körbelengi a hétköznapjaimat. Csak a hétfő a nehéz – rám telepszik ólom súlyával -, meg a kedd.
(Budapest, 2015. április)
Legutóbbi módosítás: 2015.07.05. @ 11:04 :: Horváth János