Sonkoly Éva : Szivárvány, kicsit másként

  

Apai nagymamámmal egy házban nőttem fel, tevékenyen részt vett a nevelésemben. Sokat köszönhetek neki, a meséit, óvó tekintetét, és még sorolhatnám…

Milyen különös a sors, az évek…

Ő még az 1800-as években született, mennyi emléke volt az ifjúságáról, későbbi éveiről! Szerettem az élet-meséit, tanítottak, különös, belső tartást adtak ahhoz, amellyel születtem, pedig az sem volt kevés.

Tisztes szőlőbirtokkal rendelkezett a várostól távol, maga művelte. Segítséget csak szüreteléshez, gyümölcsszedéshez vett igénybe.

Permetezte is akkor még úgynevezett háti permetezővel a nagy területet. A permetszert otthon keverte.

Az udvari kút melletti kis padon állt a különös színű permetlé.

Én, az örök kíváncsi bele-bele nézegettem. Gyönyörködtem a színében, közelről egészen más volt, mint távolabbról. Kíváncsi voltam vajon a kezemen milyen lehet.

Nagymamám korábban szólt, hogy nem szabad belenyúlni, mert ha a szemembe kerül… „megvakulok”.

Ma sem értem miért ezt a szót használta, hiszen olyan józan, igaz gondolatokra tanított. Talán a túlzott féltés mondatta vele.

Szóval ujjamon a permetlé cseppje remegett, csillogott a napfényben, halványabb, majd erősebb türkiz színben. Nézegettem, aztán futottam tovább játszani.

Már el is feledkeztem a színkavalkádról, amikor a szél borzolta hajamat kisimítottam az arcomból, valahogyan érintve a szememet is.

Égető, csípő érzés és könnyek emlékeztettek, ezt nem kellett volna.

— Jaj, a permet! — jutott eszembe — „megvakulok” rémültem meg, hiszen minden szivárványszínben pompázott előttem, és valóban nem láttam semmit.

Pánikkal, sikoltozással futottam körbe-körbe az udvaron, rettegve az örök sötétségtől.

Nagymamám sokáig mosta a szemeimet, vigasztalt, és persze szót sem szólt, amikor szüleim kérdőre vonták, azzal a bizonyos kifejezéssel kapcsolatban.

Az esetet soha nem felejtettem el, akkor jött közelebb újra az a régi szó, amikor pár éve jogosítványom megújításához az általános orvosi vizsgálat alkalmával kiderült, hogy valami baj van a látásommal.

Megszületett a szakorvosi diagnózis.

Különös a lélek rezdülése. Amikor elhangzott, hogy műtétre van szükségem, másnap már alig láttam a jobb szememmel.

Rövid beavatkozás volt, talán tíz perc, az előkészítés fél óra.

Műtét közben csodás színeket „láttam”. Pontosabban a képzeletem vetítette a szivárványt, mert másként nem történhetett.

Jól tudom, hogy amíg be nem helyezik a mű-lencsét, bizony nem láthatok semmit.

Mondom, csodás az emberi képzelet, ami pár pillanat, azt is meghosszabbítja.

 

Erről jut eszembe — mert most hagytam elszabadulni a gondolataimat — a tibeti halottaskönyv, amelyet főiskolás koromban cseréltem egy anatómiai atlaszért. (Hogy miket is tanultam, pontosabban fogalmazva mi mindenbe kap kis betekintést tanulmányai során egy gyógypedagógus?)

Máig sem értem, hogy az ott leírt hosszú időszakot ki mondhatta tollba, onnan, ahonnan még senki sem tért vissza… mit tudhat egy látnok?

„A tibeti látnok-lámák szerint egy átlagos ember tudata kb. negyvenkilenc napon át tartózkodik a halál utáni bardók valamelyikében.”

A fenti sorokat olvasva eszembe jutott, ami velem is megesett, a csalóka képzelet… és a titkok, amelyek rejtve vannak előlünk.

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"