Sonkoly Éva : Láthatatlanul

A tavaszi Szél futkározott az utakon, a fák között. Betekintett a kertekbe, a bokrok alá, a félig csukott ablakokat sarkig kitárta, mint aki keres valamit, valakit. Aztán megállt valahol, megtalálta, akit keresett.

— Gyere! — intett neki.

— Öreg vagyok már, nem hiszem, hogy kellenék valakinek — volt a válasz.

— Dehogynem — súgta a Tavaszi Szél —, gyere, mutatok neked utakat, olyat ahol még nem jártál!

— Új utak? — érdeklődve, szinte felvillanyozva nyúlt régi ballonkabátja felé az a keskeny, alig látható alak, akit a Szél megszólított. Épp csak egy árnyék volt, a keze, az ujjai, ahogy összefogták a régi kabátot szinte láthatatlanul.

Kilépett az útra, amit a Szél ajánlott. Hosszú gyaloglás vette kezdetét. Azt hitte, hogy várják, ahogyan rég. Egymás után hagyta maga mögött az utcákat, de az emberek észre sem vették, vagy csak átnéztek felette.

— Hiába jöttem — sóhajtotta maga elé.

— Csak nézz szét jól! — súgta a Szél. — Ott, látod.

Két ember beszélgetett, vitatkozott az üzlet előtt, egy banki automata közelében.

— Adja vissza a bankkártyámat! — követelte egyikük, egy idős asszony.

— Mit? — kérdezte a pimasz képű, rossz külsejű, megszólított férfi.

— Add vissza! — súgta fülébe a Szél segítségével a ballonkabátos Vándor.

— Kis türelem, mami! — intette le a kétségbe esett asszonyt a férfi, és belehelyezte a kártyát az automatába. Gyorsan beütötte az előbb látott négy számot és egy sokezres összeget már zsebre is gyűrt.

— No, nem kellett volna izgulni annyira, itt a kártyája! — nyújtotta két ujja között az idős asszonynak, akinek kihullottak a könnyei.

— Ez volt minden pénzem — sóhajtotta.

— Add vissza a pénzt! — állt a tolvaj elé a ballonkabátos Vándor.

— Hát te, hogy kerülsz ide? Olyan vagy, mint egy rossz kísértet. — Azzal félrelökte és magabiztosan belépett az üzletbe, vásárolni.

A Vándor hosszan nézett maga elé.

— Elfelejtettek — mondta, csak úgy magának.

— Hátha mégsem! — próbálkozott a Tavaszi Szél.

— Gyere, kísérjük haza azt a csinos asszonyt! — s cinkosan kacsintott egy kirakat előtt a haját igazgató, negyvenes nő felé.

A Vándor hosszú ujjaival összecsippentette a kabátgallérját és nagy léptekkel indult a csinos nő nyomába. Pár utcával odébb már célhoz is értek. Besurrant mögötte a kertbe, be a lakásba, a szobába is, ahol egy kedves férfi fogadta feleségét. A Vándor jól érezte itt magát. Leült egy székre és szunyókálni kezdett. Úgy érezte, semmi dolga, nyugodtan pihenhet. Minden olyan rendezett, meghitt és kényelmes volt, szeretetet sugárzott. A feleség megterítette az asztalt, leültek vacsorázni. Aztán a férfi felbontott egy palack bort, karcsú poharakba töltötte. Épp koccintani akartak, amikor az előszobában megszólalt a mobil telefon.

— Egy pillanat és jövök! — mosolygott a férjére, hosszú fürtjeit zavartan simította oldalra, és kisietett.

A Vándor felijedt rövid álmából és utána lépett, mert kíváncsi volt vajon ki zavarja a szép estét.

A telefon kijelzőjén egy mosolygó férfiarc jelent meg.

— Mondtam, hogy este ne keress! — suttogta a nő kicsit indulatosan. — Majd holnap délután várlak. Ott, persze, ahogy megbeszéltük.

— Csókollak! — lehelte a telefonból a mosolygó arcú férfi hangja.

— Én is! — volt a válasz és visszacsúsztatta a telefont a táskába.

— Jövök már, kedves! — szólt be az étkezőbe vidáman. Felemelte a poharát és…

— Ki volt az ilyen későn? — érdeklődött a férj.

— Mondd meg neki! — súgta a Vándor.

— Csak a műkörmös, elfelejtette a holnapi időpontot — mosolygott a szép asszony.

Oldalra fordította kicsit a poharát, amelyben megtört a mélybordó csillogás.

— Még elmondhatod! — súgta újra a Vándor, mint afféle lelkiismeret.

A nő meghallotta talán a hangot, mert megrázta a fejét, mint akinek szúnyog zenél a fülébe.

A Vándor lassan kilépett az előszobába, felvette a poros ballonkabátját, és kisétált az utcára.

zsongta fülébe a Tavaszi Szél, de ezt már meg sem hallotta, csak lépegetett messze, a jó öreg Becsület.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.05.01. @ 11:01 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 580 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"