A tavaszi Szél futkározott az utakon, a fák között. Betekintett a kertekbe, a bokrok alá, a félig csukott ablakokat sarkig kitárta, mint aki keres valamit, valakit. Aztán megállt valahol, megtalálta, akit keresett.
— Gyere! — intett neki.
— Öreg vagyok már, nem hiszem, hogy kellenék valakinek — volt a válasz.
— Dehogynem — súgta a Tavaszi Szél —, gyere, mutatok neked utakat, olyat ahol még nem jártál!
— Új utak? — érdeklődve, szinte felvillanyozva nyúlt régi ballonkabátja felé az a keskeny, alig látható alak, akit a Szél megszólított. Épp csak egy árnyék volt, a keze, az ujjai, ahogy összefogták a régi kabátot szinte láthatatlanul.
Kilépett az útra, amit a Szél ajánlott. Hosszú gyaloglás vette kezdetét. Azt hitte, hogy várják, ahogyan rég. Egymás után hagyta maga mögött az utcákat, de az emberek észre sem vették, vagy csak átnéztek felette.
— Hiába jöttem — sóhajtotta maga elé.
— Csak nézz szét jól! — súgta a Szél. — Ott, látod.
Két ember beszélgetett, vitatkozott az üzlet előtt, egy banki automata közelében.
— Adja vissza a bankkártyámat! — követelte egyikük, egy idős asszony.
— Mit? — kérdezte a pimasz képű, rossz külsejű, megszólított férfi.
— Add vissza! — súgta fülébe a Szél segítségével a ballonkabátos Vándor.
— Kis türelem, mami! — intette le a kétségbe esett asszonyt a férfi, és belehelyezte a kártyát az automatába. Gyorsan beütötte az előbb látott négy számot és egy sokezres összeget már zsebre is gyűrt.
— No, nem kellett volna izgulni annyira, itt a kártyája! — nyújtotta két ujja között az idős asszonynak, akinek kihullottak a könnyei.
— Ez volt minden pénzem — sóhajtotta.
— Add vissza a pénzt! — állt a tolvaj elé a ballonkabátos Vándor.
— Hát te, hogy kerülsz ide? Olyan vagy, mint egy rossz kísértet. — Azzal félrelökte és magabiztosan belépett az üzletbe, vásárolni.
A Vándor hosszan nézett maga elé.
— Elfelejtettek — mondta, csak úgy magának.
— Hátha mégsem! — próbálkozott a Tavaszi Szél.
— Gyere, kísérjük haza azt a csinos asszonyt! — s cinkosan kacsintott egy kirakat előtt a haját igazgató, negyvenes nő felé.
A Vándor hosszú ujjaival összecsippentette a kabátgallérját és nagy léptekkel indult a csinos nő nyomába. Pár utcával odébb már célhoz is értek. Besurrant mögötte a kertbe, be a lakásba, a szobába is, ahol egy kedves férfi fogadta feleségét. A Vándor jól érezte itt magát. Leült egy székre és szunyókálni kezdett. Úgy érezte, semmi dolga, nyugodtan pihenhet. Minden olyan rendezett, meghitt és kényelmes volt, szeretetet sugárzott. A feleség megterítette az asztalt, leültek vacsorázni. Aztán a férfi felbontott egy palack bort, karcsú poharakba töltötte. Épp koccintani akartak, amikor az előszobában megszólalt a mobil telefon.
— Egy pillanat és jövök! — mosolygott a férjére, hosszú fürtjeit zavartan simította oldalra, és kisietett.
A Vándor felijedt rövid álmából és utána lépett, mert kíváncsi volt vajon ki zavarja a szép estét.
A telefon kijelzőjén egy mosolygó férfiarc jelent meg.
— Mondtam, hogy este ne keress! — suttogta a nő kicsit indulatosan. — Majd holnap délután várlak. Ott, persze, ahogy megbeszéltük.
— Csókollak! — lehelte a telefonból a mosolygó arcú férfi hangja.
— Én is! — volt a válasz és visszacsúsztatta a telefont a táskába.
— Jövök már, kedves! — szólt be az étkezőbe vidáman. Felemelte a poharát és…
— Ki volt az ilyen későn? — érdeklődött a férj.
— Mondd meg neki! — súgta a Vándor.
— Csak a műkörmös, elfelejtette a holnapi időpontot — mosolygott a szép asszony.
Oldalra fordította kicsit a poharát, amelyben megtört a mélybordó csillogás.
— Még elmondhatod! — súgta újra a Vándor, mint afféle lelkiismeret.
A nő meghallotta talán a hangot, mert megrázta a fejét, mint akinek szúnyog zenél a fülébe.
A Vándor lassan kilépett az előszobába, felvette a poros ballonkabátját, és kisétált az utcára.
— zsongta fülébe a Tavaszi Szél, de ezt már meg sem hallotta, csak lépegetett messze, a jó öreg Becsület.
Legutóbbi módosítás: 2015.05.01. @ 11:01 :: Sonkoly Éva
