Johnny-Jonathan legszívesebben ajtóstól rontott volna a házba, de Johnny visszahúzta. A veranda oszlopának takarásából szemügyre vette az utcát, s miután meggyőződött, hogy senkit sem lát a környéken, odalépett a bejárati ajtóhoz. Ujját a csengő gombjára helyezte, s közben előhalászta pisztolyát. Résnyire nyílt az ajtó és Johnny-Jonathan akkorát lökött rajta, hogy Nancy kis híján hanyatt vágódott. Szűk alkóvba léptek, s mialatt Johnny behúzta maga mögött az ajtót, Johnny-Jonathan durván tuszkolta beljebb a halálra rémült nőt. Johnny, hogy szándékuk félreérthetetlen legyen, magasra emelte fegyvert szorongató kezét. A zajra a kerekes székében bóbiskoló Tim felkapta fejét.
— Mit akarnak? — kérdezte, inkább elcsodálkozva, mintsem riadtan.
— Nem fogja kitalálni — felelte Johnny.
Nancy egészen a bejárati ajtóval szemközti falig hátrált, holott Johnny-Jonathan már megállt a nappali szoba közepén, barátja mellett. A bekövetkezett pillanatnyi csendben Johnny csalódottan vette szemügyre a szobát, amely a valósnál tágasabbnak, a kevés bútornak köszönhetően szegényesebbnek tűnt a vártnál. A teljes berendezés egy fal mellett álló díványból, a szoba közepét elfoglaló, négyszögletes dohányzóasztalból és egy a sarokba helyezett tévékészülékből állt. A dívány fölött aranyozott keretbe foglalt tájkép, a szemközti falon egy kakukkos óra. A dohányzóasztal egyik oldalán öblös fotel, a másik oldalán ült Tim a kerekesszékében. Az asztal fölé hajló állólámpa világította meg a szobát.
Tim megismételte a kérdést.
— Mit akarnak?
— Gyenge felfogása van, ha nem is sejti. — Johnny igyekezett könnyed hangsúlyt adni szavainak, mintha valóban csak csevegni jöttek volna.
— Lóvét akarunk, ha nem jött volna még rá — toldotta meg Johnny-Jonathan vigyorogva. — Elég világos?
— Rossz helyen járnak — mondta Tim. Hangja majdnem közömbösen csengett. — Nem tartunk itthon készpénzt.
— Na, na! Ne minket akarjon etetni! — a vigyor leolvadt Johnny-Jonathan arcáról. Tim felé fordult, kezét figyelmeztetőleg a magasba lendítette, mint aki ütésre készül. Nancy a fal mellől figyelte, amint Johnny a férje elé lép, és ráfogja a pisztolyt. — Tudom, hogy van itthon pénzük, talán nem is kevés. Na, ki vele, hol tartják? — mondta Johnny. Fegyvert tartó kezével tett egy sürgető mozdulatot.
— A széfben — csúszott ki Nancy száján. Meglátva férjének szemrehányó, dühös pillantását, gyorsan a szája elé kapta kezét. De már késő volt.
— Na végre! — mondta Johnny elégedetten. — Ez az értelmes beszéd.
Most Nancy felé fordult. Mindkét Johnny várakozva tekintett a nőre, aki nem mert rájuk nézni, tanácsot, segítséget várva sandított a férjére. Tim a fejét ingatva jelezte: egy szóval sem többet!
— Nem tudom… a férjem…
Johnny előre hajolt, pisztolyát Tim homlokának szegezte.
— Ha maga tudja, akkor maga mondja meg. Hol a széf és mi a kódja?
Tim összepréselte ajkait, hallgatott.
— Gyerünk! Ne húzza az időt! Vagy azt akarja, golyót eresszek a konok fejébe? Azt akarja?
A pisztoly nem volt kibiztosítva, de ezt egyedül csak Johnny tudta. Johnny-Jonathan lelkesen bólogatott: így kell ezt csinálni! — Szóval? Meghúzzam a ravaszt?
Nancy rémülten felsikoltott. Tim nagyot nyelt. Szemei résre szűkültek, elszántan tekintett fel.
— Húzza. Nyugodtan húzza meg a ravaszt. — Hangja egyre erőteljesebbé, határozottabbá vált. — Ne higgye, hogy ezzel rám ijesztett. Valójában egy óriási szívességet tenne vele, amire egyetlen orvos sem bizonyult hajlandónak. Vagy azt képzeli, maradéktalanul élvezem az életet? Hát nem. Az égvilágon semmi örömöm sincs benne. Tegye meg azt, amire senki nem volt kapható. — Az utolsó mondatnál már kiabált. — Ne tétovázzon! Húzza meg a ravaszt!
Johnny-Jonathan hevesen rábólintott, Johnny azonban elbizonytalanodott. Nézte a tolószékének karfáját markoló férfit, csodálkozva, értetlenül. Szerette volna eldönteni, mennyire hihető az, amit hallott, de hiába meredt Timre, annak arcáról csak elszántságot olvashatott le. Pánikra utaló, éles sikoly hagyta el Nancy száját.
— Jaj, ne!
A két Johnny egyszerre fordult feléje. Johnny szája szegletében megjelent egy halvány mosoly. Ellépett a tolószék elől, és tett egy lépést a nő felé.
— Akkor majd a hölgy — mondta közben. — Neki talán még kedves az élete.
Kihasználva, hogy a betolakodók elfordultak tőle, Tim a felesége irányába fordította fejét. Meglátva Nancy félelemtől megmerevedett arcát, egy pillanatra, de csak egyetlen pillanatra megcsillant szemében a rémület. Ezt azonban senki sem látta, legkevésbé Nancy, aki most le nem vette szemét a feléje közeledő alakokról. A két Johnnyt Tim határozott hangja állította meg.
— Vele semmire se mennek. Fogalma sincs, hol tartom a pénzt. — Tim felnevetett. Erőltetett nevetés volt, egyszerre keserű és cinikus, fájdalmasan gunyoros. — Ha tudná, már rég itt hagyott volna, a pénzemmel együtt persze. Ne higgyék, hogy valami őrült szerelem tartja itt mellettem. Dehogy! Ennek a bestiának ugyanúgy a pénzemre fáj a foga, mint maguknak. Csak arra vár, hogy egyszer rátegye a kezét. Tehát, ha akarnak valamit, csak velem tudnak boldogulni. Elhallgatott. Görcsösen markolta széke karfáját, minden önuralmára szüksége volt, hogy szavainak hatását magatartása is tükrözze.
Nancy két tenyerébe temette arcát, a két Johnny elfordult tőle. Előbb egymásra néztek, aztán Timre, s mintha elillant volna magabiztosságuk. Csend telepedett közéjük, amit végül Johnny-Jonathan tört meg.
— Eressz bele egy golyót, majd elmegy a kedve attól, hogy szórakozzon velünk ez a nyomorék. Vagy majd én. Megmutatom neki, hogy boldogulok vele.
Ki akarta kapni társa kezéből a pisztolyt, ám az időben elhúzta előle. Johnny még egyszer szemügyre vette a tolószékben ülő férfit, s láthatólag azon töprengett, mitévő legyen. A fenyegetés nem vált be, futott át az agyán, és ez a barom tényleg azt akarja, hogy lelőjük. Azt már nem! Villámgyorsan felmérte helyzetüket, s arra a következtetésre jutott, ha valóban van pénz ebben a házban, akkor ahhoz csak gyilkosság árán juthatnak hozzá. Túlságosan nagy kockázat.
— Gyerünk — szólította fel barátját. — Hagyjuk őket a francba! Láthatod, hogy ezekből semmit sem tudunk kicsikarni.
— Megőrültél? — kérdezte Johnny-Jonathan. Csalódás és döbbenet ült ki az arcára. — Üres kézzel akarsz lelépni?
Johnny szótlanul bólintott. A pisztolyt dzsekije zsebébe süllyesztette és elindult az ajtó felé. Johnny-Jonathan értetlenül nézett előbb a társa után, majd visszafordult Tim felé.
— Üres kézzel akkor se! — morogta. Odalépett Timhez, megragadta a karját és egy durva mozdulattal lerántotta ujjáról a pecsétgyűrűjét. — Legalább valami emléket vigyek magammal — mondta gúnyosan.
Odakint, az autójuk felé haladva dühösen támadt Johnnyra.
— Ez most mire volt jó? Berezeltél vagy mi ütött beléd? Mondtam neked, hogy eressz valamelyikükbe egy golyót. Rögtön megeredt volna a nyelvük.
— Ha nem szúrtad volna ki, az a béna tényleg arra várt, hogy lelőjük. Mi nem tesszük meg neki ezt a szívességet. Hogy aztán gyilkosságért hajtson ránk a rendőrség. Nem, ilyenbe én nem megyek bele.
Johnny ezt már az autóban mondta. Johnny-Jonathan válaszul csak elégedetlenül dörmögött magában.
— Add vissza a stukkerem. Nem való ilyen mamlasz kezébe. Ha tudom, hogy ez lesz a vége, erőszakkal sem veszed el tőlem. Ez volt az utolsó, hogy én veled bármire is vállalkoztam. Ilyen beszari alakot! Nem is vagy többé a haverom.
Tim megkönnyebbültem lélegzett fel. Nem akarta elhinni, hogy ilyen könnyen megúszták. Nancy csak most lépett el a faltól, egész testében reszketett és csorogtak a könnyei.
— Hál’istennek, hogy elmentek — mondta Tim. Felesége ránézett, sértődötten, szomorúan.
— Én tehát egy pénzéhes bestia vagyok, ugye?
— De, szívem! — tiltakozott hevesen a férj.
— Nem ezt mondtad? Hogy nem a szerelem fűz hozzád, hanem a pénzsóvárság.
— Tudhatod, hogy nem így gondoltam. Te teljesen félreértetted…
Nancy nem hagyott időt a mondat befejezésére. Sírva indult a hálószobába. Tim a székén gurulva követte, de felesége az orra előtt becsapta az ajtót. Tim bosszúsan legyintett.
— Sírj csak. Sírd ki magad, de azért jusson eszedbe, hogy élünk — kiáltotta Nancy után.
Legutóbbi módosítás: 2015.05.11. @ 09:54 :: Bányai Tamás