Sonkoly Éva : A hívatlan vendég

Finom kis kopogtatást hallottam az ajtó felől. Már épp alkonyodott.

      — Ki lehet? — Lassan ajtót nyitok, kinézek: senki.  Csak egy hosszú, megmagyarázhatatlan árnyék a falon… honnan is?  Szipogás. Valahonnan lentről. A lábtörlőn toporog egy csöpp kis alak, ismeretlen… az árnyéka pedig? Nos, az rajzolódik olyan hatalmasra a falon. Nézem az árnyat döbbenten. Vele mozdul, kétségtelen, hogy összetartoznak. 

      — Nem ismersz meg? — kérdezi vékonyka kis hangján. 

      — Találkoztunk már?

      — Ó, hogyne, napi vendég vagyok nálad.

      — Nem emlékszem.

      — Pedig kellene, hiszen magad hívsz állandóan, hívatlanul nem megyek sehova.

      Gondolkodom, nézem kis ráncos arcát. Öreg lehet, de megkérdezni nem merem… mégis valamit mondanom kellene. 

      — Kit keresel? — nézek bizalmatlanul.

      — Hívásra jövök, mondtam már.

      — De én nem hívtalak, hiszen nem is ismerlek.

      — Gondolkodj kicsit! Nem olyan nehéz az, naponta gondolsz rám, te adod a legtöbb munkámat, utamat! Engedj be végre! Kérlek! — mosolyredői is olyan furák. „Nem is tud mosolyogni!” — gondolom, de ő ezt is hallja.

      — Nem bizony — válaszolja —, hogy tudnék? A magamfajta nem arra született! — ezzel félretol az ajtóból, s szempillantás alatt bent van a lakásban, kényelmesen elhelyezkedik a fotelban.

      — Kávéztál már ma délután? — teszi fel a kérdést magabiztosan.

      — Persze, már igen, de… ilyen későn nem szoktam.

      — Dehogynem, néha velem iszol, csak eddig nem tudtad!

      — Hogyan? Mit nem tudtam? — nézek felé, egyre rejtélyesebb lesz a dolog.

      — No, menjünk a konyhába, főzök neked!

      — Te főzöl?

      — Persze. Vagy segítesz? Én szoktam neked! — súgja rekedtes hangon. 

      — Én mindig egyedül főzöm a kávét, reggel — válaszolom, nem is tudom kinek.

      — Persze, mert…

      — Mert? 

      — Á, semmi, csak eddig azt hitted. Sokszor voltam már itt, figyelj csak! — magabiztosan nyúl a kávés doboz felé.

      Honnan tudja, hogy ott tartom? És mennyit szoktam a főzőbe tenni… azt is pontosan ismeri. 

      — Mondd, ki vagy te?

      — Ne kérdezz, nézz a tükörbe! Látod azt a két redőt ott az arcodon, egyre mélyebb lesz, alig használ már a smink, persze vannak napok, amikor nem látod, de akkor én sem vagyok itt! — kuncog magában, már ha ezt a fura kis hangot kuncogásnak lehet nevezni.

      — Most sokáig maradok, úgy érzem — hátratekint felém.

      Egyre értetlenebb vagyok és kezdek dühös lenni. Olyan érzésem van, hogy ezt a jövevényt minden udvariasságom ellenére el fogom küldeni. Egyre nagyobb dühvel nézem, ahogyan matat a karácsonyra kapott kávéscsészéim között.

      — Mit keresel?

      — Olyan idegen ez a csésze, kitől kaptad?

      — Mindegy az neked, úgysem ismered!

      — Igaz, ami igaz, nála nem voltam még… hehehe — nyikorog a hangja.

      — Ha lefőtt a kávé elmehetsz, lassan este lesz, én ilyenkor nem iszom már semmi frissítőt, szolgáld ki magad aztán… — az ajtó felé nézek.

      — Kidobsz?

      — Így is lehet mondani! Tudod, hiszen mondtam már… nem ismerlek, mióta itt vagy csak mérges vagyok, meg olyan különös érzésem van.

      — No persze, az velem jött, romlik már a kedved?

      — Miért? Kellene? Most, hogy említed igen, rosszabb!

      — Mondtam, hogy te hívtál! Érted már? Azt is elhiheted, hogy gyakori vendég vagyok itt!

      Valami összeszorítja a szívem, gyanakodni kezdek: nem lehet véletlen! Egyre borúsabban látom a tárgyakat, olyan másféle, kopott színűek, a pár napos csészék is, pedig hogy ragyogtak… mit történik velem?

      — No, látom, érzed már, hogy itt vagyok újra, csak gondolni kell rám!   

      — Nem, nem akarok rád gondolni többé soha! Menj el, kérlek!

      Látom, nevetgél magában. Ez kevés lesz! Lassan fölém magasodik. Eszembe jutott, mekkora volt, amikor ajtót nyitottam. Most pedig elfoglalja a fél konyhámat, alig férek el mellette. Olyan átlátszó, mégis sötét alak.

Nem, nem félek tőle… erre gondolok erősen, és kilépek az előszobába. Sietek az ajtóhoz. Kinyitom.

      — Kifelé! — szólók rá határozottan.

      — Ahogy gondolod! — bólint és az alakja egyre kisebb lesz, zsebkendőt vesz elő, szipog.

      — Nem foglak megsajnálni!

      — Nem is kértem, hívsz majd te még nemsokára! — azzal kilép az ajtón. Értetlenül nézek utána. Zsebéből kis mobiltelefont vesz elő:

      — Igen tessék, persze hogy én vagyok Szomorúság, ki lenne más? Sietek már! 

      Döbbenten látom, hogy a kis alak hirtelen olyan magas lesz, akár az előbb, alig fér el a lépcsőfeljáró alatt. Már határozottan lépeget új célja felé.

      — Ugyan ki hívhatta? — becsukom az ajtót, aztán megnézem a kávét, lefőtt-e.  

      A konyhába lépve sehol semmi, se kávé, se csészék.

      — Bolondság volt az egész! Elszállt, mint valami pára — sóhajtok nyugodtan.

      Simogatom a számítógép billentyűit és elhatározom, ezután megválogatom a vendégeimet… Sajnit nem hívom többé!

 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.03.25. @ 11:20 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 576 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"