Finom kis kopogtatást hallottam az ajtó felől. Már épp alkonyodott.
— Ki lehet? — Lassan ajtót nyitok, kinézek: senki. Csak egy hosszú, megmagyarázhatatlan árnyék a falon… honnan is? Szipogás. Valahonnan lentről. A lábtörlőn toporog egy csöpp kis alak, ismeretlen… az árnyéka pedig? Nos, az rajzolódik olyan hatalmasra a falon. Nézem az árnyat döbbenten. Vele mozdul, kétségtelen, hogy összetartoznak.
— Nem ismersz meg? — kérdezi vékonyka kis hangján.
— Találkoztunk már?
— Ó, hogyne, napi vendég vagyok nálad.
— Nem emlékszem.
— Pedig kellene, hiszen magad hívsz állandóan, hívatlanul nem megyek sehova.
Gondolkodom, nézem kis ráncos arcát. Öreg lehet, de megkérdezni nem merem… mégis valamit mondanom kellene.
— Kit keresel? — nézek bizalmatlanul.
— Hívásra jövök, mondtam már.
— De én nem hívtalak, hiszen nem is ismerlek.
— Gondolkodj kicsit! Nem olyan nehéz az, naponta gondolsz rám, te adod a legtöbb munkámat, utamat! Engedj be végre! Kérlek! — mosolyredői is olyan furák. „Nem is tud mosolyogni!” — gondolom, de ő ezt is hallja.
— Nem bizony — válaszolja —, hogy tudnék? A magamfajta nem arra született! — ezzel félretol az ajtóból, s szempillantás alatt bent van a lakásban, kényelmesen elhelyezkedik a fotelban.
— Kávéztál már ma délután? — teszi fel a kérdést magabiztosan.
— Persze, már igen, de… ilyen későn nem szoktam.
— Dehogynem, néha velem iszol, csak eddig nem tudtad!
— Hogyan? Mit nem tudtam? — nézek felé, egyre rejtélyesebb lesz a dolog.
— No, menjünk a konyhába, főzök neked!
— Te főzöl?
— Persze. Vagy segítesz? Én szoktam neked! — súgja rekedtes hangon.
— Én mindig egyedül főzöm a kávét, reggel — válaszolom, nem is tudom kinek.
— Persze, mert…
— Mert?
— Á, semmi, csak eddig azt hitted. Sokszor voltam már itt, figyelj csak! — magabiztosan nyúl a kávés doboz felé.
Honnan tudja, hogy ott tartom? És mennyit szoktam a főzőbe tenni… azt is pontosan ismeri.
— Mondd, ki vagy te?
— Ne kérdezz, nézz a tükörbe! Látod azt a két redőt ott az arcodon, egyre mélyebb lesz, alig használ már a smink, persze vannak napok, amikor nem látod, de akkor én sem vagyok itt! — kuncog magában, már ha ezt a fura kis hangot kuncogásnak lehet nevezni.
— Most sokáig maradok, úgy érzem — hátratekint felém.
Egyre értetlenebb vagyok és kezdek dühös lenni. Olyan érzésem van, hogy ezt a jövevényt minden udvariasságom ellenére el fogom küldeni. Egyre nagyobb dühvel nézem, ahogyan matat a karácsonyra kapott kávéscsészéim között.
— Mit keresel?
— Olyan idegen ez a csésze, kitől kaptad?
— Mindegy az neked, úgysem ismered!
— Igaz, ami igaz, nála nem voltam még… hehehe — nyikorog a hangja.
— Ha lefőtt a kávé elmehetsz, lassan este lesz, én ilyenkor nem iszom már semmi frissítőt, szolgáld ki magad aztán… — az ajtó felé nézek.
— Kidobsz?
— Így is lehet mondani! Tudod, hiszen mondtam már… nem ismerlek, mióta itt vagy csak mérges vagyok, meg olyan különös érzésem van.
— No persze, az velem jött, romlik már a kedved?
— Miért? Kellene? Most, hogy említed igen, rosszabb!
— Mondtam, hogy te hívtál! Érted már? Azt is elhiheted, hogy gyakori vendég vagyok itt!
Valami összeszorítja a szívem, gyanakodni kezdek: nem lehet véletlen! Egyre borúsabban látom a tárgyakat, olyan másféle, kopott színűek, a pár napos csészék is, pedig hogy ragyogtak… mit történik velem?
— No, látom, érzed már, hogy itt vagyok újra, csak gondolni kell rám!
— Nem, nem akarok rád gondolni többé soha! Menj el, kérlek!
Látom, nevetgél magában. Ez kevés lesz! Lassan fölém magasodik. Eszembe jutott, mekkora volt, amikor ajtót nyitottam. Most pedig elfoglalja a fél konyhámat, alig férek el mellette. Olyan átlátszó, mégis sötét alak.
Nem, nem félek tőle… erre gondolok erősen, és kilépek az előszobába. Sietek az ajtóhoz. Kinyitom.
— Kifelé! — szólók rá határozottan.
— Ahogy gondolod! — bólint és az alakja egyre kisebb lesz, zsebkendőt vesz elő, szipog.
— Nem foglak megsajnálni!
— Nem is kértem, hívsz majd te még nemsokára! — azzal kilép az ajtón. Értetlenül nézek utána. Zsebéből kis mobiltelefont vesz elő:
— Igen tessék, persze hogy én vagyok Szomorúság, ki lenne más? Sietek már!
Döbbenten látom, hogy a kis alak hirtelen olyan magas lesz, akár az előbb, alig fér el a lépcsőfeljáró alatt. Már határozottan lépeget új célja felé.
— Ugyan ki hívhatta? — becsukom az ajtót, aztán megnézem a kávét, lefőtt-e.
A konyhába lépve sehol semmi, se kávé, se csészék.
— Bolondság volt az egész! Elszállt, mint valami pára — sóhajtok nyugodtan.
Simogatom a számítógép billentyűit és elhatározom, ezután megválogatom a vendégeimet… Sajnit nem hívom többé!
Legutóbbi módosítás: 2015.03.25. @ 11:20 :: Sonkoly Éva
