Pápay Aranka : Vass Éva

Szemelvény az Összefércelt sorsok c. memoáromból

Vass Éva gyámoltalan volt, de konok is és róla köztudottan terjedt el a határtalan prűdsége. A kollégiumban egy szobában laktam vele. Ha moziba hívták, megkérdezte:

— Nem erotikus? Mert akkor nem megyek!

Először nevettünk, később már nem tudtuk eldönteni, hogy viccel-e vagy tényleg úgy is gondolja, ahogy mondja. Végül olyan fárasztónak éreztük, hogy már komolynak se, viccesnek se tartottuk. Természetén nem fogott a vidámságunk, ő maradt a begyepesedett, vidéki lány, savanyú mosollyal. Oda ment, ahová küldték, azt látszott hinni, amit mondtak. (Magában ki tudja, mit gondolt közben, a konok arckifejezés mögé rejtve.)

Pedig nem volt rossz tanuló, ott is azt tette, amit elvártak tőle.

Egy szörnyen elrontott csípőműtét áldozata volt ő. Mindkét oldali merevítéssel úgy beszőkítették a csípőjét, hogy csak az egyik lábfejével tudott akkorát emelni magán, hogy a másik lábával egy cipőhosszat léphetett előre.

Éva egyébként is más volt, mint mi — most már tudom —, konok jász, de aki plusz még a múltban is rekedt „tanyasi”. Gyakran jegyezte meg, hogy ez (Budapest) egy bűnös város. A tanya! Az a jó! Ott az igazi, ott a jó levegő, jó emberek. Nem értettük, de ő is mást értett ezen, mint amit a valódi vidéki tisztaság jelent.

Szegény Éva! Addig lakhatott az intézetben, amíg elvégezte a telefonközpont kezelés tanfolyamot, de aztán nem fogadta el a felajánlott munkahelyet, a javasolt leányszállót, nem maradt az általa bűnösnek nevezett fővárosban, hanem hazament, el is felejtettük, hová. Jellegzetes, kimért hangsúlyozása úgy megmaradt a fülemben, hogy magam sem hittem volna, ha nem történik velem a következő eset, több mint húsz év múlva.

 

A számomra örökre idegen városban — ahova férjhez mentem —, egy fárasztó nap után még beültünk a Trabantba, hogy benézzünk néhány üzletbe. A férjemnek kötött kabátot kerestünk.

Az áruház emeletén, pultok és gondolák közt bóklászva megütötte a fülemet egy jól ismert hang:

— Lábravalót szeretnék venni, jó meleget.

Lecsaptam a pultra a kiválasztásra méltó darabot. Felkiáltottam:

— Ez Vass Éva!

Sanyi értetlen pillantásától követve, elindultam megkeresni a hang gazdáját. Kerestem, forgolódtam, de csak egy fekete fejkendős öregasszonyt láttam az eladónővel. Ahogy újra megszólalt — magyarázva, de ki nem mondva, hogy mi az, amit keres —, újra azt a hangot hallottam. Hiába néztem körül, ott bizony nem volt más.

— Hol vagy, Éva? Te vagy az, Vass Éva?! — kiáltottam felé. Idegenül nézett rám, de akkorra már felfedeztem a régi vonásokat is a kendőbe rejtve.

Nem hittem a szememnek, hisz Éva nálam fiatalabb volt, a hang gazdája pedig öreg, kopott kis nénike, sötétkék zakó a karton szoknya felett, a vékonyka lába ormótlan félcipőben.

— Szervusz, Éva! Nem ismersz meg? Aranka vagyok! Pápay Aranka… Marczibányi tér… Naa, Vass Éva! — kiabáltam boldogan.

Biztosan erre mondják, hogy „üveges szemek”. Teljes értetlenséggel kezet nyújtott, nézett rám, tétován mondta:

— Csókolom, Vass Éva a becsületes nevem.

— Tudom, ne hülyéskedj, tényleg nem ismersz meg?

— Nem is tudom… én itt csak egy… a bátyámnak akarok vásárolni egy …

Kétségbe voltam esve. Már-már ott akartam hagyni, amikor beugrott, hogy az eladónőnek biztosan halvány elképzelése se lehet, mi az a „lábravaló”. Közbevágtam:

— Alsónadrágot. Gatyát. Nem?

— Dee, azt — tétovázott az én Évám zavartan. Én meg már nevettem, mert a zavara igazolt engem, hogy nincs tévedés. Ez ő!

— Áruld el, hogy kerülsz te ide? — kérdeztem én.

— „Maga” hogy kerül ide? Én Meggyespelén lakom.

Összehúzott szemmel, kutatóan nézett rám. Nehezen vergődtünk zöldágra, de nem hagytam meglógni. Lassan hajlandó volt nem csak felismerni, de visszategezni, sőt beszédbe elegyedni velem.

— Az egy közeli, tanyákból álló település — magyarázta a férjem, aztán engem megelőzve rögtön meg is hívta a rettenetesen visszafejlődött, régi szobatársamat, közben nagyon jól szórakozott a csodálkozásomon. Mire mindketten megvettük ki-ki a maga ruhaneműjét, már meg is tudtam, hogy a mellettünk lévő rendelőbe jár rendszeresen.

A csomagátvevő helyen szabadkozott Éva, nem hiszi, hogy marad ideje a vonat indulásáig — a rendelőben mindig olyan sokan vannak —, elfogy az idő, mire ott rákerül a sor. És így tovább.

Bíztattam, majdcsak lesz alkalma, mi szeretnénk, ha bejönne hozzánk.

 

Egész úton róla beszéltünk. Sanyi tudni akarta, ki is ez a nő. Még a lakásban is folytattuk az emlékeim felidézését, miközben megszólalt a csengő és nem akart elhallgatni. Én mentem ajtót nyitni, mert a férjem a friss csirkét darabolta, amit akkor vásároltunk.

— Most van időm a vonatindulásig, gondoltam élek a kedves meghívással — szólt a kinyíló ajtó előtt álló Éva. Megörültem neki!

Ő hatalmasra kerekedett szemmel csodálkozott rá a precízen szorgoskodó férfiemberre.

A szobában súgva kérdezte, szinte dermedten:

— Ő is fogja megfőzni?

— Á, dehogy! Csak összevágja, neki erősebb a keze — nevettem, mert olyan furcsán nézett rám —, de jól tud főzni is — mondtam büszkén.

Éva vontatottan bólintott erre. (A szeme azt mondta: nahát!) Körülbelül fél órát töltött nálunk, nem fogadott el semmit, csak beszélgettünk. Körülményesen fogalmazott, de rendesen elbeszélgetett. Mivel cukorbeteg, gyakran jár ide a rendelőbe. Most látta, az milyen közel van hozzánk. Azt is szeretné, hogy mi is menjünk a tanyájukra, majd meglátjuk, milyen jó ott a levegő.

Aztán hamarosan újra eljött. Akkor is úgy csengetett, mint az államrendőrség. Csinosan volt felöltözve, csomagokkal felpakolva érkezett; gyönyörű tojással, szépen mosott, válogatottan szép zöldséggel, egy zacskó tarkababbal.

Délelőtt lévén, kettesben voltunk. Félretettem minden munkát. Bátrabban mesélt, újra meghívott. Sokáig maradt.

Ebéddel is megkínáltam, amit jóízűen evett, de aggodalmaskodott, hogy ő nem ehet mindent, sőt nem is igazodik el az ajánlott ételeken. Nevelnek csirkét, de mi az a grillcsirke? Hát a gránátos kocka? Próbáltam magyarázni, és nagyon sajnáltam. Pláne, amikor ezt mondta az egyszerűen berendezett lakásunkra:

— Hát, nálunk nincsen ám ilyen fényesség! Jó, hogy nem volt most itthon a férjed. Félek ám én az ilyen férfiaktól!

— Ugyan már! Milyenektől?

— Hát, az ilyen nyakkendősöktől (!) — súgta, én meg arra gondoltam, látná csak, amikor hazaér az Aprító Gépgyár programirodájából a ledolgozott műszak után, és átöltözik munkás ruhába — rá se ismerek —, lemegy a garázsba barkácsolni.

Éva véleményét úgysem lehetett volna befolyásolni, hisz még a csirkebontását is rosszallva rótta fel neki. (Vagy azt az én rovásomra írta?)

 

Egy késő őszi, vasárnapi ebéd után kocsiztunk ki Meggyespelére. Vittem egy szép kis hálóinget, meg egy frissen grillezett csirke combját. Csípős hideg, téli idő volt.

Kellemes délutánra számítottam, hasonlóra, mint otthon egy régi kiránduláson.

Arra emlékezve el is méláztam: Apu nővérének, barátnője az édesanyjával kettesben élt ott, az álmai tanyáját megvalósítva.

A nagynéném áradozva mesélt róla, ajánlva, hogy egyszer nézzük meg azt a tanyát. Méhes is van, szíves vendéglátás is lesz. Az, mint egy mesesziget, úgy maradt meg az emlékezetemben.

Kerítés nélkül, facsoport közepén, takaros kis ház állt és néhány gazdasági épület félkörben ölelte a tiszta, füves udvart. Hátul ólak, baromfiudvar elkerítve, tisztára söpörve.

Hatalmas diófa alatt reggeliztettek meg bennünket, természetes vendégszeretettel.

Körülbelül ilyenre voltam felkészülve. Gondoltam, a tanya az olyan. Éva azt mondta, jó kis búbos kemence is van…

 

Takaros portákat elhagyva, hosszas keresgélés után találtunk rá. Messziről meglátva, rezzenve fohászkodtam: — Jaj, nehogy ez legyen az! — de bizony az volt!

Kőkeményre fagyott, barázdás útról láttunk meg egy düledező épületet, a szépen gondozott tanyáktól kissé távol. Még a fák is satnyábbak, szinte bánatosan álltak a kopasz udvar egyik oldalán. Míg vártunk, egy őrjöngő, csimbókos kutya ugatta rekedtre magát egy jókora lánc végén, körbe-körbe rohangálva a lánc hosszától meghatározott, kitaposott, fagyott körbarázdában. Alig vártam, hogy végre kinézzen valaki.

Inkább visszafordultam volna, miközben tudtam, oda be kell mennünk.

Nem siettek elénk. Előbb a bejárati ajtó majdnem átláthatatlan, kicsi ablakán kilesett, majd a kutyát söprővel kísérelte meg elhallgattatni egy ijesztő külsejű férfi. Ez volt Éva bátyja. (No, hozzá képest a barkácsoló férjem valóban egy snájdig úr volt!)

Bent leírhatatlan szag, hideg és félhomály fogadott. Nem mertem nagyon nézegetni. Beljebb tereltek minket a másik helyiségbe, ami szobaként szolgált. Homály, hideg és rossz levegő ott is.

Hellyel kínáltak, néztem, hová ülhetnék, aztán a rég kihűlt búbos kemence padkáját választottam. Azon végig volt terítve egy háziszőttes szőnyeg. Óvatosan járattam körbe a tekintetemet. (Sanyi a szeme sarkából engem figyelt.)

Pici ablakon próbált áttörni a fény, kevés sikerrel. Vastagon bogárpiszkos volt a homályos üveg, ami akkor láthatott vizet, ha az eső verte kintről. A párkányon szürkés üvegpoharak borultak bánatosan egy poros tálcára. A földön időcsipkézte elfeketedett linóleumdarabkák. Azok a falak talán csak újkorukban lehettek meszelve. Az ablakocskán alig szűrődött be fény, de azt látni engedte, milyen vastagon lep be mindent a sokéves zsíros pára, füst. Már értettem a fényességet, amit nálunk látni vélt Éva.

Mielőbb túl akartam lenni ezen a kínos viziten. Éva kint időzött, elnézést kért, a tűzre kellett tennie még a kukoricaszárból, mert fő a tyúk.

— Már a holnapi ebéd? — kérdeztem naivan és zavaromat leplezendő.

— Nem. A mai ebéd, csak vén a tyúkmama — mondta szabadkozó szellemeskedéssel a gazdaasszony.

— Nem tartunk ám fel, csak benéztünk, hoztam a grillcsirkémből, hogy lássd milyen az — nyújtottam feléje bátorítóan, de bátortalanul. — Gondoltam, cukorbetegnek többször ennie kell, kóstold meg.

Éva büszkén:

— Van nekünk csirkénk is, főleg tavasszal, de köszönöm azért — és savanyú mosollyal bontogatni kezdte, egy csipetnyit óvatosan a szájába is véve: — Nem rossz — mondta, mi meg összenéztünk. — Nem rossz — ismételte és lette a szerintem mennyei husikát.

Sietve előkotortam a hálóinget. Mintha annak sem örült volna. Megkérdeztük, milyen segítségre van szükségük, félve vártam a választ. Meglepődve hallgattam, mit mond.

— Azt mondtad, neked gondozónő segít takarítani. Nekem is segíthetne valaki, hogy megértsem a könyvecskét a cukros diétáról és kicsit összetakarítani itt — mutatott körbe.

„Szent Ég, hol kellene itt kezdeni?!” — húztam be a nyakam, míg tanulmányozni kezdtem a kis könyvét. Döbbenetemet titkolva, siettem mondani:

— Mosnak is, biztos nehéz az neked. Be is vásárolnak, ha kell.

— Az jó lenne. Főleg a cukros diétás dolgokat. Pista nem nagyon tudja. De megbocsáss, teszek a tűzre.

Amikor visszajött mondta, hogy szívesen fizetne bármennyit, csak lenne kinek. Erre Sanyi váratlanul közbeszólt:

— Évike, jó lenne magának egy gáztűzhely. Olcsó is, egyszerű is, és nem kell folyton etetni a tűzrevalóval. Szívesen megveszem, ki is hozom, be is jelentem, hogy kössék be. Csak a tűzhely és palack árába fog kerülni. Akciót is kifoghatunk.

— Lenne minekünk rávaló pénzünk, de Isten ments, nem akarunk mi olyan elegáns dolgokat beépíteni ide! — tiltakozott Éva.

— Semmi rombolás nem kell ahhoz, akár az udvaron is felállítható lenne.

— Nem, nem, jobb a csuta. Amíg kimegyek, nem fut ki az étel, mert a csuta leég — sietett a praktikus kibúvóval.

Láttam a dülöngélő szekrényeket, a több féltéglával magasra felpócolt lábú ágyakat a két, szemközti fal sarkában. Az egyik ágy alól szedte ki Éva a tojásos kosarat. Megkérdeztem:

— Miért emeltétek úgy meg, nehéz lehet neked oda felmászni.

— A kotlós miatt van! — magyarázták meg. — Így fér be a keltető véka, felette még bele tud bújni a tyúkanyó.

Szinte elmenekültünk. Otthon nagyon sokáig visszatérő emlékképek gyötörtek.

Másnap bejelentettem őket a Gondozási Központba… de a döbbenettől hetekig nem szabadultam.

Megegyeztünk, hogy minden hónapban hoz a Pista nekünk abból a gyönyörű tojásból húsz darabot, ha az árát elfogadják. Egy-kétszer még bejött Éva is, és mi is elmentünk a tanyára nyáron, hátha javul a benyomásom. Sajnos nem javult. Egyszer épp’ a zöldséges veremből mászott ki Éva, egy kosárral. Neki kellett oda lemennie? Hogyan engedhette ezt a testvére?

Megengedte, mert Évának a tanyasi asszonyok életét kellett élnie, munkáját elvégeznie, ha bírta, ha nem.

Pista a „családfenntartó”, a ház ura, a férfi, éjjeliőr volt az Ipartelepen.

Az utolsó jel Évától egy köszöntő, karácsonyi képeslap volt. Azon köszönte meg a cukormentes piskótát, amit diétás recept szerint sütöttem neki az ünnepre.

Halálukig jártak hozzájuk a gondozónők. Bevásároltak és elhozták a mosnivalót. Őket kérdezgettem róluk. Jászberény egyik szép utcájában volt egy nem kis házuk, az udvarában termő szilvafáról szedett gyümölcsből is küldött Éva. Abból olyan szilvalekvárt főztem, mint a nagyanyám annak idején. Ők semmi pénzért nem akartak oda beköltözni, a bűnös városnál jobb a jó levegőn élni.

A tanyán egy éjszaka kirabolták őket.

Autó állt meg, beletuszkolták a birkáikat, csak a bégetést és az ajtók csapódását, a kutyaugatástól kísért, felbőgő motor zaját hallották bentről.

Egy kemény téli napon úgy találtak rájuk a gondozók, hogy a tárt bejárati ajtó küszöbén feküdt a halott Pista, a farkasordító hideg szobában Éva, a hideg ellen alig védő ágyban — kihűlve. A mentők szállították kórházba, ahonnét pár nap múlva követte a testvérét a másik világba, ahol már nem kell életformák között választani. Egyszerre temették el őket.

A temetésen — az addig soha nem látott örökösök — bizalmatlanul nézegették a központból ott megjelent két gondozót…

 

Éva egyetlen percig sem dolgozott annak az üzemnek a telefonközpontjában, aminek a címét egyszerre tették a kezébe a leányszállóéval.

 

Őt hívta a tanya!

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/