Marthi Anna : Csend és béke

 

Kiemelve önmagadból Istent, kontúros lesz a béke.

Az eddig olykor szomorú szempárból ömlik a csend.

Zöld páncélos bogár kitin: fénye erő. Törékenyebb

boldogságod; önmagaddal felvértezve válik jelenné.

És felemészthet a táj, a koldus a sarkon, betegség,

már belesajdultál, mielőtt elrebbennek orrod előtt a

fecskék. A világ összenő, pulzál térbe nőtten szíved,

kézfejed rejtette simogatás: bennem sercegő viasz,

lángra lobbant bármely pillanat, miben megfordulok.

Mégis leginkább sehol sem vagyok, mindenben úgy,

mint mindenek felett, elázva, szárítkozva egyszerre,

Kumulálódnak bolygók, évszakok. Tésztaként nyúlik

a zene füledben; felhők foszlanak, állaguk szétmálló –

a porszemek mind csillagok – átminősül az életanyag,

hisz csókod is olló; belőlem Isten origamipapírja lett.

Mindegyre, úgyhogy egy darabka szerelmet kiharap.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1324 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak