Hányszor olvasom: „az este úgy jött ahogy szokott,
szomorú szívekbe sáros ürességet lopott.”
Szavak. Súlyos szavak. Vagy csak tompán kongó kéreg?
Úgy facsard a szót, hogy beleborzongjon a lélek!
Olyan verset írjál, amit százszor elolvasnék,
jó, ha szép, de inkább igaz legyen, olyan „kell még”!
Dühöngjek, hogy mért nem engem talált meg a múzsa,
és ha egyszer talált, mért nem váj a szavad húsba?
Úgy mesélj csendes-szerényen, ahogy senki sem írt,
de ha kell, hát háborgó tengerré tedd a papírt!
Zuhannál a mélybe: én is veled sikolthassak,
aztán együtt varázsoljunk szárnyat, mint a sasnak.
Ha az éjjelt megidézed, leírod, hogy „álom”,
érezzem, hogy együtt függünk, fenn, a holdsugáron,
és a sűrű, sötét égen csillag legyen, ne más,
feletted meg égjen csak az óriás glóriás.
Szerelmet is költs, forrongó, égető románcot,
halj bele, s én hiszem: igaz, nem csak annak látszott.
Hogyha búcsút mondsz valaha, az végleges legyen,
ne rohanj majd vissza később száz völgyön és hegyen.
Farkast, ha kiáltasz, költő, remegjen a gyomrom,
hosszú üvöltése holtig bennem visszhangozzon.
Úgy keltsd fel a hajnalt aztán másnap virradóra,
szavaidtól álljon meg a pergő homokóra.
Tollad ne hagyd kihűlni, mint hamut a parázson,
engedd azt, hogy szemem majd a te szemeddel lásson.
De kényszerből sose költs, mert elfújja a szellő,
aludhat a gondolat, míg a pillanat eljő.
Fogadd el, ha úgy lesz, hiszen úgy rendeltetett,
húsz évesen ne írj mégse végrendeletet.
S ha játszol még ifjakkal, hogy kacagnak a sorok!
Az se baj, ha az a tündér kicsit hisztis, konok.
És ha szólnál a Hazáról, jól teszed, azt mondom,
melldöngetés helyett mégis úgy szólítsad: Otthon.
Hagyd, hogy belőled néhanap tépjünk magunknak is,
begyógyul a seb, mert jobban fáj az, ami hamis.
Csapongó a lélek, repül ide és tova,
s bár úgy mondták: azért mégse legyél ostoba!
