A Szent éjjel nem csípett a fagy,
S a gyarló földre ráborult a nagy,
Fényt sugalló meleg tekintet,
Mely mindenkit lágyan érintett.
Finom sejtést ébresztett a hit,
Izgatottan várva azt, akit
Gondoskodó Isten áldás szült,
Kiről dalolt égi angyal-kürt.
Mesés csillag volt az édes jel,
S pogány népünk egyként kapta fel
Fejét Atyánk Dicső Voltára,
Felcsendült a lélek zsoltára.
A Szentséges Szűz karján simult,
Majd a jászol szalmájába bújt,
S édes álmát egyként őrzék ott
Víg pásztorok, büszke királyok.
Régi mese ez , mely igaz volt,
Mely Lelkünkön fénylő örömfolt,
Melyet hálánk ma is megidéz,
Mikor a hóködös égre néz,
És szemünkben csendben megmarad
Egy ölelő mosoly-pillanat,
A tűz selyme, a kéz melege,
Nagypapának kérges tenyere,
Egy ismerős lágy ajakvonás,
Esti ima, nyugodt sóhajtás,
Puha álom, lelkes gyertyaláng,
Ezer emlék, édes jó hazánk,
És az érés, mikor jót tettél,
Amelytől szebb, emberebb lettél.
Nem tudtad még ekkor, mit jelent,
Azt vigyázni, mi már ott van bent,
A szívednek féltett zugában,
Csak éltél a pásztorsubában,
Melyet Isten adott akkor rád ,
Mikor zengted legelső imád.
És e parány hitért cserébe,
Járulhattál fia elébe,
Hogy megváltást, békességet lelj,
S ma is igaz hitben ünnepelj.
————————————–
Tetszik, hogy bevezetted az áthajlásokat az írásaidba, de ráfér ám erre még a gyomlálás. Karácsony ide vagy oda, a szóismétlés ilyenkor is bajos. Nem is számolom, hány „mely” és „édes” van benne… pedig milyen szép lehetne.
Legutóbbi módosítás: 2014.12.14. @ 11:40 :: Bihari Csilla Rózália
