Nincs mit mondanom,
suttogom halkan,
és nevetek,
álarc,
az még lehetek,
a valóság kiszökött tenyeremből.
Nem megy elölről kezdeni mindent,
nem megy a hit, a bizalom,
azt mondják, túl fiatalon
kezdtem el igazságokban mérni a jelent,
meg kutatni, nekem mit jelent.
Valójában csak közhelyekbe csomagolt
álérzésekkel védtem magam,
talán pont ezért lettem túl hamar vigasztalan.
Nincs mit mondanom,
suttogom halkan,
és nevetek,
nevetek bárkivel,
ringatok,
csak kisemmizett valóságok
könnyelmű rabja vagyok,
ahogy szokom,
hogy nem beszélek,
megválaszolatlanul maradnak a miértek,
és az, hogy élek,
még mindig nem élet,
főleg nem boldog,
nevetek,
nevetek bárkivel,
de csak egyedül forgok,
csak egyedül forgok
a saját tengelyem körül,
mint egy őrült,
valami ritmustalan zenére,
hátha feloldja végre már a fenébe
legalább ez
a szorongásokat,
hogy mindig előrébb vettem másokat,
hogy látod,
még ezért élek,
de ez még mindig nem élet.
Legutóbbi módosítás: 2014.10.04. @ 18:15 :: Tóth Zita Emese
