Nincs bennem rend,
nem áll össze egységes zajjá a hallgatás,
mindennapos halogatás
az élet,
a külső hangokat újra befedi a belső szörny
olykori halálsikolya,
nem tudom, ő pontosan kicsoda,
csak azt, hogy belőlem van és erősebb nálam.
Előző életemben valamit rosszul csináltam,
ha hiszek abban, hogy reinkarnálódhat a lélek,
ha nem,
akkor szimplán csak most baszom el újra és újra az egészet.
Nincs bennem rend,
nem áll össze egységes világgá ez a félelem,
hogy nem vagyok elég,
bárkinek
– valójában csak nekem-,
hogy nem múlik el ez a késztetés,
a szív hörgő hangja,
ahogy hangszálanként falja az érzéseket,
amit még lehet,
mert nem sok minden maradt bennem,
álmomban jégtömb lettem, s a túlmisztifikált
látomások nyomán elolvadtam,
majd mégis valósággá korcsult a reggel,
szemem nyitom, valójában mégsem ébredek fel,
csak a kávé beszél belőlem
meg a monotonitás,
hogy senki, senki sem hibás,
csak múljon már gyorsabban ez a hét, a hónap,
mert csak kiéhezett nem-akarok-lenni gondolatok
vajúdnak bennem,
meg a mégis-lét,
csöndben maradok,
hisz ordításom
csupán menzás, gőzölgő borsófőzelék
a falon,
lassan folyik le a földre
és én hagyom,
hátha mégis rászárad örökre.
Legutóbbi módosítás: 2014.10.01. @ 20:39 :: Tóth Zita Emese
