Léleklánggal színezem fejfádat,
fölsejlik sok elfeledett emlék,
szereteted majd akkor is árad,
ha elsimulok, eltemet a nemlét.
Elmosódik fájó seb és átok,
emlékmű feszül, s az égig ér,
holtig dalolt énekem hallják ott,
ahol neved a verseimben él.
Ragyogsz majd, mint jóság és reménység,
nem lesz földi sír, mi eltemet,
a romló hús, a szenny, mocsok, kevélység
az anyagvilág tűnt szégyene lesz.
Minden szempár majd az égre réved,
léleklánggal lobog az emléked.
(Parafrázis: William Shakespeare – LXXXI. Szonettjére)
Legutóbbi módosítás: 2014.10.08. @ 10:50 :: Gősi Vali