Sonkoly Éva : A játék

Késő délután a Nap épp elköszönőben egy felhő mögül visszatekint, sugara nyújtott árnyakat rajzol az őszi bokrokra. Keskeny úton igyekeznek a kapu felé, akiknek mára már elegük volt a színes programokból. Halkan beszélgetnek, itt-ott nevetés száll fel, majd elhalkul a távoli járdaszegély mellett.

Bent a társalgóban két nő ül a keskeny asztalnál. Játszanak. Előttük tábla, szókirakó.

Irén már másodszor simítja hátra hosszú, szőke haját. Sportos alkat, semmi különös, mégis úgy viselkedik — ha akarja —, hogy nem marad észrevétlen. Élvezi a népszerűséget. Olyan ‘hódíts meg’ mosollyal néz szét gyakran. Aztán hagyja futni az áldozatát… meg célba érni is.

Gyermekeit sokszor hagyja magukra a férjével. Általában tisztelik egymás intim szféráját. Sokan irigylik ezért a jó házasságért.

Nézegeti a betűket maga előtt, már régen megvan a szó is, de kivár.

Játékos társa, Kata mindenben más. Rövid, festett, vörös haj, pár évvel idősebb, olyan megfontolt, okoskodó nő, aki nem szeret alul maradni. Ha mégis előfordul, mindig kész a magyarázattal: ő akarta, hagyta így alakulni a dolgokat. Egész élete erre a filozófiára épült. A három gyermeke már felnőtt, harmonikus házasságban él, segítőkész, diplomás férjjel az oldalán.

Előtte pedig három betű. Ez kevés lesz a győzelemhez. Néha egyet-egyet cserél a szóban, ahogy látja, hogy Irén a sorrenddel játszik, rakosgatja a betűit. Sokáig hallgat, fontolgat, aztán mégis:

— Mikor találkoztok? — néz fel kedvesen a szőke nőre.

— Nem túl sűrűn mostanában, nem is értem — pirult bele Irén —, honnan tudsz te erről?

— Hall az ember egyet-mást — Kata mosolyog —, igaz régen láttalak, de olyan más vagy, sugárzóan boldog.

— Nagyon látszik?

— Aki nem tudja, az csak azt hiszi, hogy valamitől jó kedved van.

— Ugyan már! Te aztán belém látsz, mint régen…

— Nem most volt, az igaz, de nem felejtettem el, hogy milyen jókat beszélgettünk. Jut eszembe, érdemes volt váltani? Mármint munkahelyet… —, s kicseréli az ‘Á’-t mégis ‘A’-ra, gondolkodik.

Irén is váltogatja a kezdőbetűit ‘RE’ — RESZELEM, helyette ‘SZE’…

— Nyugisabb a könyvelés, tudod, szeretem én a gyerekeket, de elég a sajátjaimmal, nem is értem, hogy bírod türelemmel. Ja, persze… hallottam, a férjed sokat segít.

Csend lesz, csak egy kis kóbor őszi légy zümmög a konyha felé, amely nemrég zárt be, kis ablaka még nyitva az italoknak, olyan önkiszolgáló rendszerrel.

— Meddig maradsz? — kérdezi Kata.

— Nem is tudom — mosolyog a kérdezett —, jó hogy összefutottunk. Tudod, én a mozgást kedvelem, meg a jó társaságot. Vele is ott ismerkedtem meg.

— Tudom. Hallottam. A férjed?

— Azt akarod kérdezni, hogy tudja-e? Remélem nem.

— És, ha mégis?

— Akkor vége — sóhajt Irén. — Nem a házasságomnak, hanem ennek a kapcsolatnak, azonnal vége… Persze még nem akarom, alig pár hónapja kezdődött, s olyan jól összeillünk, ha érted? — nevet felszabadultan, boldogan.

— Te győztél! — Kata leteszi a három betűt: VAGY, aztán hirtelen mozdulattal cseréli az ‘A’-t, ‘Á’-ra.

Irén diadalmasan keveri a sajátját: SZERELEM.

— Igen, tudom, győztem!

Ránéz a táblára, ott virít a szó: VÁGY.

Kata feláll, mosolyog:

— Örültem a találkozásnak, nem is tudtam, hogy itt leszel. Sietnem kell, ne haragudj, várnak.

Olyan halvány, női puszit váltanak.

— Jót beszélgettünk — súgja Irén bizalmasan.

Kata kényszeredetten mosolyog.

— Igen.

Kerülgettek egy témát, de csak az egyikük tudta pontosan, hogy kiről is beszélgettek, ő Kata… a feleség.

 

A bejárati ajtó előtt kijelölt dohányzónál az ötvenes, szőke, telt idomú nő mélyet szív a cigarettájából, lejárt a délutáni műszak, akár a többi felszolgálónak. Leporolja csíkos pólójáról a cigarettahamut, amely véletlen került oda hallgatózás közben. Mélyen karikás szemeiben mosoly bujkál, hiszen ő is jól ismeri azt a bizonyos férfit, egészen jól…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 578 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"