Sonkoly Éva : A játék

Nyomtatás

Késő délután a Nap épp elköszönőben egy felhő mögül visszatekint, sugara nyújtott árnyakat rajzol az őszi bokrokra. Keskeny úton igyekeznek a kapu felé, akiknek mára már elegük volt a színes programokból. Halkan beszélgetnek, itt-ott nevetés száll fel, majd elhalkul a távoli járdaszegély mellett.

Bent a társalgóban két nő ül a keskeny asztalnál. Játszanak. Előttük tábla, szókirakó.

Irén már másodszor simítja hátra hosszú, szőke haját. Sportos alkat, semmi különös, mégis úgy viselkedik — ha akarja —, hogy nem marad észrevétlen. Élvezi a népszerűséget. Olyan ‘hódíts meg’ mosollyal néz szét gyakran. Aztán hagyja futni az áldozatát… meg célba érni is.

Gyermekeit sokszor hagyja magukra a férjével. Általában tisztelik egymás intim szféráját. Sokan irigylik ezért a jó házasságért.

Nézegeti a betűket maga előtt, már régen megvan a szó is, de kivár.

Játékos társa, Kata mindenben más. Rövid, festett, vörös haj, pár évvel idősebb, olyan megfontolt, okoskodó nő, aki nem szeret alul maradni. Ha mégis előfordul, mindig kész a magyarázattal: ő akarta, hagyta így alakulni a dolgokat. Egész élete erre a filozófiára épült. A három gyermeke már felnőtt, harmonikus házasságban él, segítőkész, diplomás férjjel az oldalán.

Előtte pedig három betű. Ez kevés lesz a győzelemhez. Néha egyet-egyet cserél a szóban, ahogy látja, hogy Irén a sorrenddel játszik, rakosgatja a betűit. Sokáig hallgat, fontolgat, aztán mégis:

— Mikor találkoztok? — néz fel kedvesen a szőke nőre.

— Nem túl sűrűn mostanában, nem is értem — pirult bele Irén —, honnan tudsz te erről?

— Hall az ember egyet-mást — Kata mosolyog —, igaz régen láttalak, de olyan más vagy, sugárzóan boldog.

— Nagyon látszik?

— Aki nem tudja, az csak azt hiszi, hogy valamitől jó kedved van.

— Ugyan már! Te aztán belém látsz, mint régen…

— Nem most volt, az igaz, de nem felejtettem el, hogy milyen jókat beszélgettünk. Jut eszembe, érdemes volt váltani? Mármint munkahelyet… —, s kicseréli az ‘Á’-t mégis ‘A’-ra, gondolkodik.

Irén is váltogatja a kezdőbetűit ‘RE’ — RESZELEM, helyette ‘SZE’…

— Nyugisabb a könyvelés, tudod, szeretem én a gyerekeket, de elég a sajátjaimmal, nem is értem, hogy bírod türelemmel. Ja, persze… hallottam, a férjed sokat segít.

Csend lesz, csak egy kis kóbor őszi légy zümmög a konyha felé, amely nemrég zárt be, kis ablaka még nyitva az italoknak, olyan önkiszolgáló rendszerrel.

— Meddig maradsz? — kérdezi Kata.

— Nem is tudom — mosolyog a kérdezett —, jó hogy összefutottunk. Tudod, én a mozgást kedvelem, meg a jó társaságot. Vele is ott ismerkedtem meg.

— Tudom. Hallottam. A férjed?

— Azt akarod kérdezni, hogy tudja-e? Remélem nem.

— És, ha mégis?

— Akkor vége — sóhajt Irén. — Nem a házasságomnak, hanem ennek a kapcsolatnak, azonnal vége… Persze még nem akarom, alig pár hónapja kezdődött, s olyan jól összeillünk, ha érted? — nevet felszabadultan, boldogan.

— Te győztél! — Kata leteszi a három betűt: VAGY, aztán hirtelen mozdulattal cseréli az ‘A’-t, ‘Á’-ra.

Irén diadalmasan keveri a sajátját: SZERELEM.

— Igen, tudom, győztem!

Ránéz a táblára, ott virít a szó: VÁGY.

Kata feláll, mosolyog:

— Örültem a találkozásnak, nem is tudtam, hogy itt leszel. Sietnem kell, ne haragudj, várnak.

Olyan halvány, női puszit váltanak.

— Jót beszélgettünk — súgja Irén bizalmasan.

Kata kényszeredetten mosolyog.

— Igen.

Kerülgettek egy témát, de csak az egyikük tudta pontosan, hogy kiről is beszélgettek, ő Kata… a feleség.

A bejárati ajtó előtt kijelölt dohányzónál az ötvenes, szőke, telt idomú nő mélyet szív a cigarettájából, lejárt a délutáni műszak, akár a többi felszolgálónak. Leporolja csíkos pólójáról a cigarettahamut, amely véletlen került oda hallgatózás közben. Mélyen karikás szemeiben mosoly bujkál, hiszen ő is jól ismeri azt a bizonyos férfit, egészen jól…