Szeret vize mentén, hajnali est-órán
egy szomorú fűzfa ágat borított rám.
Sárig esti kígyó bébújt kebelembe,
s tekergőzve kínzott, mintha abroncs lenne.
„Anyám, édesanyám, ismersz-é engemet?
Ments meg e kígyótól, mentsd meg a lelkemet!”
„Nem ’tom megtenni azt, egy fiam, életem,
mikor hozzá fognék, vinné a jobb kezem.
S inkább boldogulok, egy szem nálad nélkül,
mintsem fél karommal éljek rongy cselédül!”
Jaj, elszomorodnék készülvén halálra,
s mégis megfogództam húgom fél karjába.
„Húgom, édes lelkem, szép, játszó testvérem,
vedd ki ezt a kígyót, Te szívedet kérem!”
„Nem tehetem én azt, mert ki azt kiveszi,
annak a fél karját keresztbe’ lenyeli.
S inkább boldogulok egy szem nálad nélkül,
mintsem fél karommal kivetett cselédül!”
Jaj, elszomorodnék készülvén halálra,
s gondolván gondolok szerelmes mátkámra,
tekintsen szívével veszejtő bajomra…
Édes egyetlenem szorítnám karomba.
Hát, amint belényúl, sírig kebelembe,
sárig esti kígyót nem lel a szívembe’.
Hiába kutatja, bőrét sem találja,
hiába keresgél, köd sincs a nyomába’.
S mikoron fél karját kivonta szívemből,
Alig s elig láttunk a nagy fényességtől.
Tetőtől mind talpig álltunk aranyozva,
Napra sem nézhettünk, sem a csillagokba!
S így szóltunk egymáshoz esküdvén hűséget:
„Tartson minket Isten, ha látunk szükséget
mindörökké jegybe’, egymást megtaláljuk…
Éltető kútfőknél rózsatővé váljunk!”
Legutóbbi módosítás: 2014.05.26. @ 16:52 :: Pásztor Attila - Atyla
