M. Laurens
A KÉTSZER KETTŐ…
Kis szobámban ülök csendben, egyedül,
s a magány dacol velem: leges-legbelül.
Így-hát ülünk ketten, Magam, no-meg Én:
szűkké vált e hely, saját létem peremén.
Múlt lett már a kor – mely oktalan dacol –
s a harag is régen megfáradt valahol.
Hallgatunk hát ketten, – Önmagam és Én –
csendben békülünk: én az Öreg, … és a Vén.
Békülünk a múló idővel, sorssal,
a görbülő háttal, mint egy görbe bottal,
és csendben búcsút veszünk sok baráttól,
… végül búcsúzik az ember önmagától.
Így gubbasztok e maradék életen,
hisz nincs már, Ki megfogná reszkető kezem.
Elmúlt rég … vagy nem is létezett talán:
a kétszer kettő józansága hull reám.
Pest-Buda 2014. május 23.
Legutóbbi módosítás: 2014.05.26. @ 17:55 :: M. Laurens
