Itt, mintha semmi sem változott volna…
Virágaid most is fényre mosolyognak,
mint minden tavaszon,
a nap is vidáman benevet a gangon
hunyorgó hosszú ablakon…
De megrepedt ágyad fölött a tapéta,
s a félrecsúszott függönyt
nincs, ki igazítsa pontos ráncra.
Szűzanya karja ugyanúgy tárva,
de nincs már, ki elimádkozza
reszkető kézzel bánatát.
Kisrádiód a polcon már négy éve néma,
s ha ajtót nyitok, megsimogatom néha
könnyáztatta, hófehér párnád.
Vasárnap kezemben virágcsokor sír…
Jaj, nem tudlak már megölelni!
