Volt nekem egy kicsi barátnőm Panka. Tőle hallottam ezt a történetet, amit most nektek is elmesélek. Jól nyissátok ki fületeket, és hallgassátok figyelmesen!
Panka egyik nap a kertjükben üldögélt az öreg almafa alatt és dunnyogott magában, amiért nagymamája megszidta, mert nem fogadott szót neki. Egyszer csak váratlanul elibe termett egy aprócska tündérlány.
— Szia, Panka! — köszöntötte vidáman.
A kislány nagyon meglepődött, mert még sohasem látott tündért. Valójában semmiben sem különbözött tőle, ha csak abban nem, hogy kisebb volt.
— Ki vagy te? — kérdezte Panka, és a tenyerébe vette a pöttömke teremtést.
— Találd ki! — mondta az pajkosan.
— A szomszéd néni unokája?
— Nem talált.
— Akkor bizonyára egy kislány vagy, aki eltévedt és szeretne hazamenni. Azt akarod, hogy segítsek?
— Tényleg nem tudod, ki vagyok? — értetlenkedett a tündérlány. — Még csak nem is sejted?
Panka megrázta a fejét, jelezve, hogy fogalma sincs róla.
— Ilyen butuska vagy? — szörnyülködött el a pici teremtmény. — Még sohasem hallottál a tündérekről?
— Nagymamám mesélt rólatok, de mindig azt hittem, hogy a tündérek csak a mesében léteznek. Te egy tündér lennél?
— Igen, az vagyok, és még vagyunk jó páran itt a kertben. Idehívjam a többieket?
— Hívd, nagyon kíváncsi vagyok rájuk! Ők is ilyen aprók, mint te?
— Igen. Mindjárt szólok nekik, de előtte meg kell ígérned, hogy senkinek sem beszélsz rólunk. Titokban kell maradnia annak, hogy találkoztál velünk. Ha ígéretedet megszeged, soha többé nem találkozhatsz velünk. Megígéred?
Panka megígérte, és talán akkor komolyan is gondolta. Nagyon kíváncsi volt a többi tündérre is, és ezért mindenre képes lett volna.
A kicsi tündérlány leugrott, vagyis inkább lerepült az újdonsült barátnője tenyeréből, és hosszú időre eltűnt. Panka már azt hitte, hogy csak álmodta az egészet, amikor nagy zsivajra figyelt fel. Az almafa levelei közül, mint a kis méhek rajzani kezdtek feléje a tündérek. Mindegyik hangosan köszöntötte a kislányt, aki azt sem tudta, hová fordítsa a fejét.
Nagyon aranyosak voltak. Vékonyka hangjukon egymás szavába vágva csacsogtak. Egy idő után szegény Panka semmit sem értett az egészből, és kénytelen volt rájuk szólni:
— Kicsi tündérek, ne kiabáljon mindenki egyszerre! A saját hangomat sem hallom ebben a nagy hangzavarban.
Erre a hangos apró népség elhallgatott, de a következő pillanatban talán még az előbbinél is hangosabban zendítettek rá.
Szegény lány egészen kétségbe esett. Szerette volna hallani, miről társalognak kicsi barátai, de a hatalmas zsivajban nem jutott szóhoz. Mindig, amikor kérdezni akart valamit, a közelében levő tündér közbevisított, és ugrabugrálásával elvonta a többiek figyelmét. Így, kis idő múlva kissé kényelmetlenül érezte magát. Már bánta, hogy minden tündért maga köré engedett. Még csak gondolni sem merte, hogy ilyen rosszak. Nagymamája mindig a jó tündérekről mesélt neki lefekvéskor. Őket hozta példának, ha véletlenül rossz fát tett a tűzre. És most, tessék, kiderült, a tündérek között is vannak csintalan, gézengúzok. Bizonyára a tündérnagymama arról mesél nekik, hogy milyen jók a földi gyerekek. Na, igen, nem minden olyan, amilyennek hisszük. Ilyen az élet.
Panka most láthatta, milyen is, amikor ők rosszalkodnak és nem fogadnak szót szüleiknek. Ez nagyon elszomorította. Eszébe jutott, hogy ő sem mindig fogadott szót nagymamájának. Mintha csak magát látta volna ezekben a tündérgyerkőcökben. Szünet nélkül azon törték a fejüket, hogyan tudnának valami csintalanságot kieszelni.
Amint nézte és hallgatta őket, belátta, illetlenül viselkedett, és ezért nagyon elszégyellte magát. Hirtelen gondolt egyet, és magához intette a kis barátját.
— Mondd csak, ti mindig ilyen rosszak vagytok? — kérdezte, úgy téve, mintha ő a világ legjobb teremtése lenne.
A kis tündér elmosolyodott és pajkosul Pankára nézett.
— Csak annyira vagyunk rosszak, mint minden földi gyermek. Ne hidd, hogy te jobb vagy Deákné vásznánál! Azt hiszed, nem tudjuk, hogyan viselkedtél nagymamáddal, mielőtt a kertbe menekültél?
— De én már megbántam, amit tettem — pityeredett el a kislány. — Szívesen jóvátenném a hibámat, de nem tudom hogyan.
— Menj oda nagymamádhoz, és kérjél bocsánatot!
— Gondolod, megbocsát?
— Minden nagymama szíve megolvad, ha az unokáiról van szó, hiszen nincs is olyan nagyi, aki ne szeretné őket. A tiéd is majd, meglásd, boldogan ölel magához.
— De ugye elkísértek? — kérlelte Panka a kicsi tündért.
— Ha akarod, elkísérhetünk. Időnkből kitelik, de nagyidnak egy szót se! Ugye emlékszel, mit mondtam neked, amikor találkoztunk? Ha nagymamádnak vagy bárkinek is említést teszel rólunk, többé nem fogsz látni bennünket, akármennyire is szeretnéd.
— Igen, tudom — mondta Panka, és látszott rajta, szeretne már túl lenni az egész bocsánatkérésen.
Igazából nem is nagyon figyelt a kicsi tündérre.
Elindultak nagymamához, aki éppen a tornácon tett–vett. Elöl lépegetett Panka, és őt követték, mint egy kis hadsereg, a tündérek. Olyan sokan voltak, hogy szinte elözönlötték a kertet. Az egyik kis ügyetlen tündér még egy cserepet is ledöntött az állványról, ahol nagymama virágai sorakoztak. A zajra nagymama is felkapta a fejét, és megkérdezte:
— Mi történt? Te vagy kis unokám?
— Igen, én vagyok — mondta kissé félénken Panka, amint közelebb ért.
— Még mindig dunnyogós kedvedben vagy?
A kislány alig tudott megszólalni. Csak téblábolt a teraszon, majd nagy keservesen belekezdett mondandójába:
— Nagymama, tudom, előbb nagyon rossz kislány voltam, és most szeretnék bocsánatot kérni. Ugye nem haragszol rám?
— Nem is tudom — nevette el magát az öregasszony. — Megbocsássak?
— Igen, nagyon szégyellem magamat. Ígérem, többet nem leszek rossz kislány. Ezt a kicsi tündérkéknek is megígértem, akik elkísértek…
Amikor ezt kimondta, a szél meglengette a közeli bokrok ágait, és nagy levélsusogás közepette, egyszeriben Panka szeme elől eltűntek a tündérek.
— Ó, azok a tündérkék! — mosolyodott el a nagymama. — Tán csak nem velük voltál a kertben? Akkor már értem, mi volt az a nagy hancúrozás ott. Már azt hittem, hogy megint a macska verte le az egyik cserepem a virágtartóról.
Panka elmesélte kalandját a kicsi tündérrel és társaival. Nagyi türelmesen végighallgatta, majd ábrándozó tekintettel megjegyezte:
— Jól ismerem őket. Kislány koromban egyszer én is találkoztam velük, de nem fogadtam meg figyelmeztetésüket, és beszéltem róluk a barátnőmnek. Soha többé nem jelentek meg nekem. Te is így fogsz járni, kis unokám, de sebaj, sütök neked vacsorára finom túrós palacsintát, ami majd segít felejteni őket.
Panka még sokáig kijárogatott a kertbe az öreg almafához, azt remélve, hogy hátha mégis viszontláthatja kicsi barátait, de amikor már sokadszorra sem jöttek elő, beletörődött, hogy végleg el kell búcsúznia a tündérektől. Soha többé nem látta őket.
Viszont annyi előnye származott a találkozásból, hogy ha nem fogadott szót, akkor a nagyinak csupán ezt kellett mondania:
— Ugye, milyen rosszak voltak azok a csintalan tündérkék?
Legutóbbi módosítás: 2014.05.16. @ 19:17 :: Apáti Kovács Béla
