Ilyen időkben szoktam Csendbe utazni,
egy csóknyi bőrönddel, alig-takarókkal,
s szeleburdi felhőket hajamba fonni,
hogy szép legyen a nagy szó-fülbevalókkal,
miket tőle kaptam. S ő nem jött még velem
a mandarinszínű izlandi kuckóba,
hol hintaágyam van egy kis kék erkélyen.
De mindig olyan érzés, mintha ott volna.
Ilyen időkben mindig Csendbe utazom,
hol szőlőkacsokba bújik az éjszaka,
és nem mászik agyamba szürke unalom,
és nem lep el kétségek sűrű füstszaga.
Oda viszlek majd el. Meglátod, milyen szép
mindennapi meneküléseink nélkül
hallgatni az élet elbűvölő neszét,
míg a meleg fény lassan éjjellé mélyül.
Mert ilyen időkben én sosem vagyok itt,
huzatos éjszakák s fülledt nappalok közt,
ahol a lélek csupán falba száradt gitt,
hol csomósít a bánat, mint eső a löszt.
A zsebembe tennélek. Együtt bámulnánk
a plafonodon csukott szemmel az eget,
szívünkön lassan körbekirándulhatnánk,
érintve minden eddig nem mászott hegyet.
Jó lenne valóban Csendben élni, egy nagy
fennsík rétjének életzöld füve között,
s nevetni szelíden, ha már te is ott vagy.
Bújócskázni maszkok és félelmek mögött.
Csatangolni messze, messze, a legmesszebb,
ahol tömör fehér béke vesz csak körül,
és látni, hogy egy csúcson pár apró vízcsepp
egy tiszta tükrű, mélykék tóvá tömörül.
Legutóbbi módosítás: 2014.04.27. @ 16:25 :: Szűcs Noémi