Hetet-havat összehordunk,
tán nincs jobb dolgunk?
Emberfia lehajtaná a fejét,
elvették ruháját mindenét,
üresen fekszik a színtiszta jóság,
Ő a Bárány, egy haldokló jószág,
farkasok közt, bonyolult az élet,
az Ég kifeszített acélkötelén,
egyensúlyozik a lélek,
leesni könnyű, fenn maradni nehéz,
mondd testvér te merre mész,
csak el ne véssz, csak el ne véssz,
elmúlik egyszer az indulat,
gyerekként megettük az első havat,
szívünk még London, csupa köd,
lesz-e belőle csönd, néma ünnep,
ma meg kell halni egyikünknek,
ha fedél van fejed felett,
áldd az Eget, áldd az Eget,
mert valaki helyetted nincstelen,
az Isten szívére hajtom fejem,
s hallom benne, hogy kalapál,
a sok születés és halál.
——————————————-
Csegő, vannak benne egészen jó képek, és ha nem olvasnám hozzá folyamatosan, nem érezném folyamatosan azt a szúrós „templom-illatát”, azt a túlburjánzott, túlírt hitet, akkor azt mondanám igen…
De így, ezekkel az ismétlődő rítusokkal, ezekkel a nehézsúlyú, szinte már nyomasztó, nem felemelő, nem égre néző gondolatokkal, inkább azt érzem, hogy egy gyülekezet első sorában álló embere szól hozzám… és tudod, lehet szólnia, szabad a hit, s annak gyakorlása… itt a Földön… de ha azt érzem, hogy nem csak szól, hanem egyre hangosabban, szinte már rám kiabál, kiráncigál, engem az olvasót… akkor már nem érdekel… mert én akarom eldönteni, jogom van hozzá, hogy eldöntsem… meddig elég, és honnan sok…
Nem szabad erőszakkal, se versben, se az életben a hitet „kiplakátozni”… az arcunkba gyűrni…
A másik, hogy sorra küldöd be a verseidet, de még nemigen láttam, hogy javítottál volna… így egy idő után, meddő a munka… hisz, mintha szélnek eresztenénk a gondolatainkat…
Fontos az együtt-munka, hisz ez is egy közösség… itt… köztünk…
Legutóbbi módosítás: 2014.03.23. @ 17:38 :: Tálos Csegő