Lénárt Anna : A kút

 

 

 

Vajdahunyad vára büszkén állt, védte a hazát a török horda ellen…

Rabszíjon vezették a három, turbános foglyot a magyar katonák egy szombat délutáni portyázás után.

Addig, amíg a Kapitány nem dönt a sorsuk felöl, a rabok a várbörtönbe kerültek, súlyos láncokkal kezükön, lábukon. Csapódott a rácsos ajtó, kattant a lakat…

— Jó helyetek lesz itt, hogy a rossebb üssön meg titeket — mondta a börtönőr.

Az egyik rab meglepő jó magyarsággal megszólalt.

— Kérhetnénk egy kis vizet? — és egyenest őrzője szemébe nézett.

— Vizet, azt nem… — lassan elindult, közben az orra alatt még annyit mondott — nekünk is alig van, nem fogjuk törökökre pocsékolni. Még csak az kéne.

A cella ablaka a várudvarra nézett. A három rab látta, amint több kocsi elé, amin hatalmas hordók voltak, lovakat fognak.

— Gyí! — csattant az ostor és a lovak megindultak.

Az órák teltek, az udvar zsongott, mindenki végezte a feladatát. Már kezdett sötétedni, amikor a lovas kocsik visszaértek.

Az eddig sem csendes vár szinte méhkassá változott. Minden felől vizes edényekkel tódultak a szekerek köré.

A foglyok türelemmel várták, hogy rájuk is gondoljon valaki. Szomjaztak, de csendesen tűrték. A Nap, a holnapi viszontlátás reményében elhagyta a látóhatárt. Egy-két fáklya gyéren megvilágította az udvart. Török szokás szerint Allahhoz imádkoztak, lefekvés előtt. Fekhely helyett a cella földjére szalma volt borítva.

Csapódott egy ajtó, kulcsok zörögtek… Halvány fény közeledett… A börtönőr, a várkapitány és még két katona állt meg a zárkájuk előtt.

A vödörből három kupába vizet öntött az egyik katona és a rácson keresztül beadta a raboknak. Azok minden szomjúságuk ellenére kimérten kortyolgatták a vizet. A kapitány nézte, de nem szólalt meg. Indulni készült, amikor az egyik rab, aki beszélte a magyar nyelvet utána szólt.

— Kapitány úr! Lenne egy ajánlatom magának… A várban nincs víz, azt szekerekkel a folyóról hozzák… — A várparancsnok meg akart szólalni, de a török nem hagyta, folytatta — társaimmal vállalom, hogy kutat fúrunk a várudvarban.

— Miért tennék? — kérdezett vissza a Kapitány.

— Rabok vagyunk, de nem akarunk egy cellában megrothadni, addig, amíg eldől, hogy mi lesz velünk. Kiássuk azt a kutat, de…

— Ha találtok vizet, akkor beszélhetünk a szabadságotokról…

Allahnak hálát adva tértek nyugovóra.

Másnap korán reggel megjelent egy katona, aki felügyelni fogja őket egész nap. A láncaikat könnyebbre cserélte és kikísérte őket az udvarra. Ásót, kapát, budákot és lapátot adott nekik és ők elkezdtek dolgozni. Egész nap ástak, hordták a földet, a köveket… Napok, hetek és hónapok teltek, a kút egyre mélyebb lett, de vizet nem tudtak fakasztani. Eltelt egy év, már a második is, de vizet még mindig nem találtak.

A vár lakói már nem is figyeltek a kútásókra, megszokták őket, talán amikor imádkoztak, akkor vonzottak egy-egy kósza tekintetett. Múltak az évek, és egyszer csak hatalmas kiáltás törte meg a naplemente csendjét.

— Víz! Víz! Ujjongva ölelték egymást. Hol sírtak, hol nevettek.

A Várkapitány a hatalmas zajra, az udvarra ment, ahol már gyülekezett a vár apraja, nagyja. Mindenki örült, hálálkodtak a három embernek. Már senki nem látott bennük ellenséget, közülük valónak tartották őket. Az elmúlt években a lánc is lekerült róluk, és talán már a lakat sem csapódott esténként a fogda ajtaján. Azt a három férfit ünnepelték, akiknek a szíve nem tört meg a hosszú évek alatt. Tudták, hogy ők rabok. Dolgoztak, bízva a szabadságukban.

— Szóval, akkor megtalálták. Vizet ad a kút… — kezdte a Kapitány.

— Teljesítettük, amit vállaltunk. Azt mondta, ha vizet fakasztunk a sziklákból, akkor beszélhetünk a szabadságunkról.

— Tudom, mit mondtam…, sajnálom, de nem engedhetem el magukat. Most nem. A szultán hadat üzent.

Megsemmisülve álltak, a szavak visszhangoztak a fülekben. „A szultán hadat üzent.” Az álmok egy pillanat alatt szertefoszlottak.

Visszavezették őket a cellájukba. A három rab összetörve, némán állt a rács mögött.

Az egyikük lehajolt, egy éles követ vett fel és a falba véste:

„Vizetek van, de szívetek nincs!”

Állítólag, ma is ott található a vár falán a felirat, amit három rab elkeseredésében vésett kőbe.

 

 

Battonya, 2014. február 10.

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Lénárt Anna

Szerző Lénárt Anna 164 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.