Meghatározhatatlan napszak volt. Az éjszaka vége vagy a koraest derengte át a fura teraszt. Szürke kiült egy karosszékbe, nézegette az ide-odalengő fellegeket, onnan bámult szerteszét s hallgatta a városszéli megafonok lágy neszét.
Észre sem vette a fényszórókat, de egyszerre a teraszon termett váltóbarátja, akit már negyedik napja várt. Unalmas egyedül. A teraszról a városig felszedték a síneket, már nincs villamos, sőt az ugyanott végmegálló buszt is száműzték, ahogyan a tömegközlekedés minden egyéb formáját. Még taxit sem lehetett hívni, sőt a repülőgépek sem dobtak egy kötélhágcsót. Nem létezett már megálló.
Végre megérkezett a rég várt Balanda és kivágódott csúcs kocsijából.
— Bocs pajtás, egy kis késés mindig bekalkulálható. Gondolom, nem haragszol? Volt itt bámulnivaló éppen elég. Remélem, jól érezted magad.
— Naná. Naná, hogy naná! Milyen márkájú ez a járműgyönyörűség?
— Zaporozsec, kérlek szépen. Mostanában ilyenek repesztenek errefelé.
— Még egyet sem láttam eddig, de bámulatos!
— Neked adom csak úgy, mert én jobban szeretem a gyalogtúrát. Mi az a néhány méter? A város szélétől ugyanúgy gyalogolhatok tovább, mert betiltották a közlekedést. Csak Zaporozsecek járhatnak, de ez már annyira csúcsminőségnek számít… Ha jól tudom, tizenöt darab van összesen.
A furcsa megvilágításból hirtelen előlépett egy nő.
— Te Balanda, hogy kerül ide ez a… ki is ez a csaj?
— Ki lenne? Az unokahúgom unokahúga. Négy másodperce ismertem meg, már három másodperce össze is házasodtunk.
— Akkor te is megfontolós típus vagy. Mások sokkal rövidebb ideig mérlegelnek. Bemegyek a cuccaimért, elköszönök a mamától és visszaviszlek benneteket is. Mint mondottad, a kocsimárka kocsistól az enyém. Már tényleg egyáltalán nem neheztelek a késésed miatt.
Szürke térült-fordult, mire visszaért, a terasz üresen bámult a nagy semmibe. Csupán karosszékét — amelyből majd’ négy napon át csodálta az odalátszó város betonját — himbálta a szellő. Behunyta a szemét, odébb tolta az imbolygó hintaszéket és hátrahuppant. Jól tette, akkorát koppant a padlózaton, hogy a legcsekélyebb kétsége is elszállt afelől, hogy azok ketten jöttek és mentek, ráadásul kocsistól. Elkapta, sőt torkon ragadta a keserűség. Berohant, majd egyszál — majdnem semmivel dugig tömött — szatyrát a padlóra tette. Nehezéknek a szélére helyezett egy cipőt, félt, hogy a klímaberendezés odébb lebbenti. Épp elkezdett a reménytelenség értelmetlenségén filozofálni, amikor szembe találta magát Kern Andrással.
— Jó napszakot kívánok, ma én vagyok a váltás. Most ment el az őrelődöm. Örülök, hogy ezt a feladatot folyton rám róják és a kedves mamánál az őrség személyzetének egyik tagja lehetek. Tudniillik a színielőadások után zajlik az élet, ömlik a banzáj hajnalig, sőt reggelig. Még ki sem tudok nyújtózkodni, már kezdődnek a próbák. Beebédelek, s itt az új előadás. Nagyon szeretem ezeket a negyvennyolc órás szolgálati időket, ilyenkor alszom, pihenek, pihenek és alszom. Továbbá alszom is egy picit.
— Jaj, művész úr, jaj!
— Neked Andris.
— Fel kellene hívni valakit a nevemben és érdeklődni… Most nem az NDK-s kivehető ajtajú turmixgépről, már csak azért sem, mert megszüntették. Nem tudom, hogy a kivehető ajtósat-e, de az NDK-t biztosan. Nem merem magam csinálni, attól tartok, ha meghallja a hangomat, leteszi. A Zaporozsecemről tudakolódnék. Nagyon szeretnék visszajutni a gyalogos, közlekedésmentesített városomba. Ha jól értettem, amit lelécelt ex-váltóbarátom mondott — ezt csak úgy, egymás között brummogva suttogták egészen friss nejével —, a lakosságot is némasági fogadalomra kötelezték. Félek, hogy ez a döntés a lágyan zümmögő megafonbömbölést is befolyásolja majd…
— Hogyne kérem, kedves Szürke, mi sem természetesebb.
— Neked Drapp, Andrisom.
Kern András a vonalasról tárcsázott, majd beleszólt:
— Jó napot, uram! Kern András vagyok, érdeklődni szeretnék a Zaporozsec holléte felől. Megismertem egy embert, akit ez elkezdett aggasztani. Igen kérem, adom. Tessék, beszéljenek, most én vagyok a központ.
Átnyújtotta a kagylót.
Szürkéből kiömlött a felgyülemlett bánat. Mondta, mondta, mondta, kérte, hogy legalább egy mini-Trabantot, esetleg egy oldalkocsis Csepel motort küldjön. Nem baj, ha nem lesz sofőr, jön az magától.
Szinte könyörgött, ám egy idő után a háttérből beszélgetést hallott, de választ nem.
— Andris, ez a pasas letette. Tudnál ilyen mélyre süllyedni?
— Tudnék, ha akarnék… De nem akarok.
— Akkor légy szíves, hívd a mobilodról! Az enyém egyrészt nincs itt, másrészt sosem volt mobilom, harmadrészt, a te számodat nem ismeri, tehát nem tudja kinyomni.
Kern András beütötte a számokat, aztán fordultával a fejét az egyik kinyitott ablakszárnyba.
— Parancsolj, kérlek — nyögte.
Szürke nézegette a kezében tartott valamit. Először nem hitte el, hogy nem űrhajó, de Kern András bátorító mosollyal meggyőzte. Nagyjából ugyanazt a monológot próbálta elmondani, mint nemrég a vezetékesről, de a siker ismét elmaradt. Kern Andrásnak végül megesett rajta a szíve.
— Menj, végy búcsút a mamától! Egy Zaporozsec márkájú görkorcsolyával jöttem, odaadom. Két nap múlva kérem vissza. Amennyiben nem tudnál jönni, értesítsd a váltómat, ne fáradjon fölöslegesen, mert túlórázom…
Szürke felcsatolta a hirtelen kölcsönkapott járművet, nekiindult, de ötven méter után visszafordult. Inteni szeretett volna a mamának és Andrisnak, ám a ház eltűnt. Kern András Lövölde teret hevenyészett magának, ahol — ilyen még sosem volt — egyedül énekelte az „Egyedül nem megy”-et, majd egy menetrend szerinti Boeing érkezett a megállóba. Leengedett egy kötélhágcsót és egy bőringet. Szürke teli torokból kiabálta:
— Viszlát, Andris, viszlát!
A repülő gyorsabb volt. Ő pedig ismét a betonmező ölelésében — szerencsére megafonok nélkül — szelte az utat, szabályosan, Zaporozseccel.
Legutóbbi módosítás: 2014.02.13. @ 07:13 :: Boér Péter Pál
