Boér Péter Pál : Teraszolás

 

Meghatározhatatlan napszak volt. Az éjszaka vége vagy a koraest derengte át a fura teraszt. Szürke kiült egy karosszékbe, nézegette az ide-odalengő fellegeket, onnan bámult szerteszét s hallgatta a városszéli megafonok lágy neszét.

Észre sem vette a fényszórókat, de egyszerre a teraszon termett váltóbarátja, akit már negyedik napja várt. Unalmas egyedül. A teraszról a városig felszedték a síneket, már nincs villamos, sőt az ugyanott végmegálló buszt is száműzték, ahogyan a tömegközlekedés minden egyéb formáját. Még taxit sem lehetett hívni, sőt a repülőgépek sem dobtak egy kötélhágcsót. Nem létezett már megálló.

Végre megérkezett a rég várt Balanda és kivágódott csúcs kocsijából.

— Bocs pajtás, egy kis késés mindig bekalkulálható. Gondolom, nem haragszol? Volt itt bámulnivaló éppen elég. Remélem, jól érezted magad.

— Naná. Naná, hogy naná! Milyen márkájú ez a járműgyönyörűség?

— Zaporozsec, kérlek szépen. Mostanában ilyenek repesztenek errefelé.

— Még egyet sem láttam eddig, de bámulatos!

— Neked adom csak úgy, mert én jobban szeretem a gyalogtúrát. Mi az a néhány méter? A város szélétől ugyanúgy gyalogolhatok tovább, mert betiltották a közlekedést. Csak Zaporozsecek járhatnak, de ez már annyira csúcsminőségnek számít… Ha jól tudom, tizenöt darab van összesen.

A furcsa megvilágításból hirtelen előlépett egy nő.

— Te Balanda, hogy kerül ide ez a… ki is ez a csaj?

— Ki lenne? Az unokahúgom unokahúga. Négy másodperce ismertem meg, már három másodperce össze is házasodtunk.

— Akkor te is megfontolós típus vagy. Mások sokkal rövidebb ideig mérlegelnek. Bemegyek a cuccaimért, elköszönök a mamától és visszaviszlek benneteket is. Mint mondottad, a kocsimárka kocsistól az enyém. Már tényleg egyáltalán nem neheztelek a késésed miatt.

Szürke térült-fordult, mire visszaért, a terasz üresen bámult a nagy semmibe. Csupán karosszékét — amelyből majd’ négy napon át csodálta az odalátszó város betonját — himbálta a szellő. Behunyta a szemét, odébb tolta az imbolygó hintaszéket és hátrahuppant. Jól tette, akkorát koppant a padlózaton, hogy a legcsekélyebb kétsége is elszállt afelől, hogy azok ketten jöttek és mentek, ráadásul kocsistól. Elkapta, sőt torkon ragadta a keserűség. Berohant, majd egyszál — majdnem semmivel dugig tömött — szatyrát a padlóra tette. Nehezéknek a szélére helyezett egy cipőt, félt, hogy a klímaberendezés odébb lebbenti. Épp elkezdett a reménytelenség értelmetlenségén filozofálni, amikor szembe találta magát Kern Andrással.

— Jó napszakot kívánok, ma én vagyok a váltás. Most ment el az őrelődöm. Örülök, hogy ezt a feladatot folyton rám róják és a kedves mamánál az őrség személyzetének egyik tagja lehetek. Tudniillik a színielőadások után zajlik az élet, ömlik a banzáj hajnalig, sőt reggelig. Még ki sem tudok nyújtózkodni, már kezdődnek a próbák. Beebédelek, s itt az új előadás. Nagyon szeretem ezeket a negyvennyolc órás szolgálati időket, ilyenkor alszom, pihenek, pihenek és alszom. Továbbá alszom is egy picit.

— Jaj, művész úr, jaj!

— Neked Andris.

— Fel kellene hívni valakit a nevemben és érdeklődni… Most nem az NDK-s kivehető ajtajú turmixgépről, már csak azért sem, mert megszüntették. Nem tudom, hogy a kivehető ajtósat-e, de az NDK-t biztosan. Nem merem magam csinálni, attól tartok, ha meghallja a hangomat, leteszi. A Zaporozsecemről tudakolódnék. Nagyon szeretnék visszajutni a gyalogos, közlekedésmentesített városomba. Ha jól értettem, amit lelécelt ex-váltóbarátom mondott — ezt csak úgy, egymás között brummogva suttogták egészen friss nejével —, a lakosságot is némasági fogadalomra kötelezték. Félek, hogy ez a döntés a lágyan zümmögő megafonbömbölést is befolyásolja majd…

— Hogyne kérem, kedves Szürke, mi sem természetesebb.

— Neked Drapp, Andrisom.

Kern András a vonalasról tárcsázott, majd beleszólt:

— Jó napot, uram! Kern András vagyok, érdeklődni szeretnék a Zaporozsec holléte felől. Megismertem egy embert, akit ez elkezdett aggasztani. Igen kérem, adom. Tessék, beszéljenek, most én vagyok a központ.

Átnyújtotta a kagylót.

Szürkéből kiömlött a felgyülemlett bánat. Mondta, mondta, mondta, kérte, hogy legalább egy mini-Trabantot, esetleg egy oldalkocsis Csepel motort küldjön. Nem baj, ha nem lesz sofőr, jön az magától.

Szinte könyörgött, ám egy idő után a háttérből beszélgetést hallott, de választ nem.

— Andris, ez a pasas letette. Tudnál ilyen mélyre süllyedni?

— Tudnék, ha akarnék… De nem akarok.

— Akkor légy szíves, hívd a mobilodról! Az enyém egyrészt nincs itt, másrészt sosem volt mobilom, harmadrészt, a te számodat nem ismeri, tehát nem tudja kinyomni.

Kern András beütötte a számokat, aztán fordultával a fejét az egyik kinyitott ablakszárnyba.

— Parancsolj, kérlek — nyögte.

Szürke nézegette a kezében tartott valamit. Először nem hitte el, hogy nem űrhajó, de Kern András bátorító mosollyal meggyőzte. Nagyjából ugyanazt a monológot próbálta elmondani, mint nemrég a vezetékesről, de a siker ismét elmaradt. Kern Andrásnak végül megesett rajta a szíve.

— Menj, végy búcsút a mamától! Egy Zaporozsec márkájú görkorcsolyával jöttem, odaadom. Két nap múlva kérem vissza. Amennyiben nem tudnál jönni, értesítsd a váltómat, ne fáradjon fölöslegesen, mert túlórázom…

Szürke felcsatolta a hirtelen kölcsönkapott járművet, nekiindult, de ötven méter után visszafordult. Inteni szeretett volna a mamának és Andrisnak, ám a ház eltűnt. Kern András Lövölde teret hevenyészett magának, ahol — ilyen még sosem volt — egyedül énekelte az „Egyedül nem megy”-et, majd egy menetrend szerinti Boeing érkezett a megállóba. Leengedett egy kötélhágcsót és egy bőringet. Szürke teli torokból kiabálta:

— Viszlát, Andris, viszlát!

A repülő gyorsabb volt. Ő pedig ismét a betonmező ölelésében — szerencsére megafonok nélkül — szelte az utat, szabályosan, Zaporozseccel.

 

Legutóbbi módosítás: 2014.02.13. @ 07:13 :: Boér Péter Pál

Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/