Vajdics Krisztina : A négy Miatyánk

Hallgatom a zümmögő méhecskéket, nézem az egymást üldöző legyeket.

 

A hátsó szobában fekszem, nagy, sárgarézzel bevont négykarú ágyban. Kicsire összekuporodom, alvásidő van, aludnom kellene. Nem tudok. Hallgatom a zümmögő méhecskéket, nézem az egymást üldöző legyeket. Az asztalon zöld légycsapó, a falon kép.

Nem tudok aludni, hiába. Pedig mindent bevon a csendes, vasárnap délutáni béke. Halkan kibújok a takaró alól, kiosonok a kamrába, mezítláb megyek, senki meg ne hallja. Felnyúlok a tilos polcra az üveg szilvalekvárért. Ebből még nem szabadna, nincs is megbontva, de annyira csalogat…

Jó mélyen belenyúlok az üvegbe, érzem a lekvár erős, érdes tapintását, a számban a szilva édes-fanyarkás ízét. Leguggolok, békésen eszegetek tovább. Jaj, nyílik az ajtó, besurran egy macska, ő is csenni jön. Kiszaladok, visszabújok az ágyba, hallgatom a legyek zümmögését. Vége a csendespihenőnek, mama nyitja az ajtót. Végre mehetek játszani!

Papa nincs a házban, biztos misére hívták. Leülök a kis medence szélére, figyelem a teknősbékákat, ahogy lassan köröznek, minden mozdulatuk egy végtelenség. Átszaladok a templomkertbe, gyűjtök egy kis kutyatejet, koszorút készítek, méltóságteljesen fejemre teszem, és visszasétálok. Most olyan vagyok, mint egy királynő. Belenézek a tükörbe, jaj de szép! Megjött Papa! Éppen jókor, most vagyok a legszebb. Belép az ajtón, hatalmasat dobban a szívem. Leveszi a nagy fekete reverendát, fehér a gallérjánál. Belebújik a papucsába, odasündörgök. Látom, mosolyog, most lehet kérdezni. Körbevonom kezemmel a derekát, ő megsimogat.

Jaj de szeret! Nem mondja, de tudom. Felnézek rá, egészen bele, a tiszta szemébe.

*

Nem tudom, milyen színű volt papa szeme, elfelejtettem. Fel kell hívnom a szüleimet. Bizony kék, gyönyörű égszínkék!

*

Dolga van, vonakodva elengedem. Jó lett volna egy kicsit beszélgetni, na, mindegy. De hát lehet fontosabb dolga nálam? Mutatom a színes koszorút, tetszik neki, mosolyog. Valamivel piszmog, én utána ugrálok. A garázsban matat.

Most meg fontos emberek hívják, utána visszajön, de felhős az arca. Jó, akkor most nem zavarom frissen szedett pipacsommal és szép, színjátszó kavicsaimmal, esetleg majd később. Beteghez hívják. Nézem az arcát, gondterhelt, nagyon siet, okosan nézegeti azt a valamit a kezében, valami orvosi dolgot. Én is olyannal gyógyítom a babámat, ha beteg.

*

Barackot szedünk, tikkasztóan meleg nyári délután. Papánál nagy mérődeszka, rajta különböző méretű kivágott körök. Belepróbálgatjuk az összes barackot. Ezt abba a ládába, a kisebbet meg a másikba. Egyszerűen nélkülözhetetlen vagyok! Akármerre megy, mindig ott ugrálok körülötte. Leveszi a szemüvegét, beletörlöm a ruhám csücskébe, ettől a művelettől még maszatosabb lesz, de azért megköszöni, és egy nagy barackot nyom a fejemre. Nevet, megnevettettem. Jaj de szeretem! De nem mondom, csak szöcskézek utána.

*

Most meg ott ücsörög a tévé előtt, hózentrógere félig leeresztve. Szájában az elmaradhatatlan bordó szipkájú cigaretta, olvas. Egy kicsit közelebb sündörgök, szerintem most zavarhatom. Annyira régen szeretném már tudni azt a dolgot Istenről és a Földről… Merészen odaugrok, egészen közel.

Felteszem a nagy kérdést. Egy pillanatig vár, orrára tolja szemüvegét, majd elballag a Bibliáért és egy nagy földgömbért. Magyaráz, mesél, le sem veszem róla a szemem. Mindent nagyon figyelmesen meghallgatok. A mese végén ezt súgja:

— Na, unokám, melyik történetet érzed igaznak? Neked kell eldöntened.

Gondolkodom, merengek, ehhez nekem idő kell. Olyan sok mindent kell megemésztenem. Istent nem látom, valahogy félelmetesen tornyosul előttem, és annyi arca van… Most melyik az igazi? A földgömböt viszont látom, és papát is. Hát jó, ezt a kérdést egy kicsit elnapolom, mégsem hagy nyugton a dolog. A földgömbös történet hihetőbb, és papa itt van. A tévét nézi, kávét iszogat, cigarettázik. Akkor lehet, hogy ő az Isten! Szerintem igen, bazsalygok magamban. De szerény, és azt hiszi, nem tudom… De engem nem lehet átverni, sokatmondóan biccentek. Adok neki egy nagy puszit, mert kiválasztottnak érzem magam. Nem is mondok semmit, csak ott ücsörgök Isten mellett egészen közel, és nézem. Jaj de gyönyörű, nem is félelmetes! Csodálkozik hallgatásomon, máskor meg egy kicsit rám förmed:

— Ne cserfelj már annyit, te poronty!

Hát most hallgatok, nézem, és boldog vagyok. Mama a kertben babrál a virágokkal, béke van.

*

A gyóntatószéken kuporgok, hát elég kényelmetlen, igaz, ami igaz. Papa arca egy kicsit más. Most meg nem is látom, csak a hangját hallom, az viszont biztonságos. Vallanom kell, de hát mit mondjak? Ez annyira nehéz. Vallanom kell papának. Hallgatom a szívverésem, csak jutna már eszembe valami! Nem adom fel, bőszen kutatok a fejemben, és hirtelen felderülök. Valahogy kihuppan belőlem a szilvalekváros történet, papa mosolyog. A hangjával mosolyog, nem a szemével. Négy Miatyánkot mér rám.

Legutóbbi módosítás: 2013.12.07. @ 08:58 :: Vajdics Krisztina

Szerző Vajdics Krisztina 122 Írás
1966. március 14-én Miskolcon születettem. Gyermekéveimet Debrecenben töltöttem. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségiztem, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója lettem. Az írás szenvedélye vezetett a nyíregyházi Krúdy Gyula Újságíró Akadémiára, ahol újságírást tanultam. A helyi napilapokban jelentek meg első tárcáim, portréim, interjúim. 2008 karácsonyára jelent meg Neked írtam című verseskötetem, mely 42 verset tartalmaz. 2008-ban részt vettem a Magyar Író Akadémia írói kurzusán. 2012-ben szerkesztője, lektora lettem az Élő Költők Könyvklub kortárs irodalmi portálnak. Ebben az évben jelent meg Szökőangyal című novelláskötetem, második verseskötetem Szó születik címmel 2013 karácsonyára készült el. Az írás számomra levegővétel.