Nagy Horváth Ilona : Varázsmedve

2013.12.25. Nagy Horváth Ilona Egyéb 15
Print Friendly, PDF & EmailNyomtatás
Egy – talán – tipikusan nemtipikus karácsonyi történet, ami nem is írásnak, csak hozzászólásnak született, aztán valahogy ide került, mert ha a betűgyülem és a szerző nem is, a többi szereplő az imént említett szerző meglátása szerint érdemes erre.

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Karácsony. Nagyon régen, valamikor az Egycsalád idejének vége felé, két barátságos, ámde mégiscsak válóperes tárgyalás között. Anya fenyőfát kerített, hatalmas, nordmann gyönyörűséget. Talpba faragta neki a szomszéd bácsi, aki megsajnálta, amikor a felesége mesélte, a kerítésen át látta, Anya egyedül mérkőzik a nagy tüskéssel.  A bácsi nem tett megjegyzést, csak odalépett, kivette kezéből a kisbaltát, és ő dolgozott tovább.

A fát estére Anya feldíszítette a gyerekekkel, csodaszép lett, ami fontos, mert tudták, ha a Jézuskának tetszik, mire hazaérnek a templomból, ajándék lesz alatta. Úgy is lett. A fenyő alja telis tele volt mindenféle széppel, jóval, kis szívek nagy vágyaival. A gyerekek még papírt, szalagot téptek, felfedeztek, amikor Apa félreült dohányozni, Anya ott maradt törökülésben az aprónép között, hogy minden mosolyt, felragyogást jól lásson. A közös, nagy családi vacsora után Anya gondolata folyton elkalandozott, lassan valami érdekes, üres, nagy-nagy nyugalom töltötte el. Rögtön az ünnep után elé penderült a középső gyerek, és ragaszkodott hozzá, hogy elvigye a teszkóba, mert haladéktalanul el akarja költeni a déditől kapott karácsonyi pénzét. Anya meglepődött, a középső poronty sose volt erőszakos, most viszont volt valami a szemében, ami miatt úgy gondolta, az ügy nem tűr halasztást, irány az üzlet. Út közben az amúgy cserfes hölgypalánta nem beszélt. Odaérve a kislány egyenesen a nagy plüssmacis állványhoz ment, összeráncolt szemöldökkel válogatni kezdett, aztán hátralépett és megszólalt:

— Ha neked kéne választani, te melyiket választanád?

Anya szemügyre vette a játékokat, majd rámutatott egyre.

— Talán ezt.

A kasszánál a kislány kifizette, még mindig nagyon csendes volt. Két lépés után megállt, kivette a macit a bevásárlókosárból és Anya kezébe nyomta.

— Ez pedig a tiéd. — Anya nem értette. Magában már formálta a szöveget, hogy a szeretet nem ezen múlik, hogy ő e nélkül is tudja… amikor a gyerek folytatta. — Láttam, hogy mindenki bontogat, egyedül te nem.

Ez volt az az alkalom, amikor Anya állt a teszkófolyosó közepén, a fenyőbirkózástól még fájós, csupaseb kézzel, egy ügyetlenül keblére ölelt nagy, puha macival, és ő, aki amúgy annyi szót ismer, hirtelen nem talált egyet sem. Egyetlenegyet sem. Erre azóta sem.

Hát így esett, hogy 2009 karácsonyára bár tényleg nem kapott senkitől semmit, és az ünnep alatt végig azt gondolta, így van jól, ezt érdemelte, valójában megkapott egy egész világot. Mert akkor ott, a macival a kezében, hirtelen minden megváltozott: nagy és erős lett, hiszen szeretett és szerették. Ilyen kicsin múlik az egész, néha mindössze egy medvén, aki azóta is, ha este fáradtan, hitehagyottan leül az ágya szélére, ott támaszkodik a fejtámlánál az arcára varrt örök mosollyal. Elég ránézni, megérinteni, átölelni, ringatni, és már tudja is, a dolgok néha felemásak, de ő legyőzhetetlen. Ezzel a macival.

Legutóbbi módosítás: 2013.12.25. @ 09:45 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.
Honlap