Marthi Anna : Rostalika

 

pihentetem minden idegsejtem

leginkább ihletből van múzsából

lehetne kevesebb azé szeretnek

– azért szeretnek ( versben ne használjunk „azé”-t )

mert én belelátok gondolataikba 

s Te kelj fel reggel kávédat igyad

– de nem szépez az „igyad”

– az az „s” minek is kell oda?

a hajamat is égnek nyújtóztatod

– és még mit? Ha már ott az „is”…

körbeölelek egy rostalika zsenit

 szűz kobakomat épp ők ingerelik

feltör pingáljátok-e vakajtómat

szemrebbenésnyi madárdalom

belzebuksi gyűr galacsinevává*

mígbekerülszemeteskorsómba

…és az utolsó soroknál, már elveszítettem, Annám, hogy honnan is indultam, és hogy hol is vagyok, és hol vagy te.

Minek megcsavarni, valahova elrejteni a verset… hova ez a rohanás, minek ez a “bujkálás”?

Ezt most pihentessük, Anna…

 

Hajni

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1327 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak