Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 21. Egy kétségbeesett ajándék

Veronika egyik öccse Béla, és unokahúga, Helga próbálnak közvetíteni az elfajult anyós-menye konfliktusban. Vajon mennyi sikerrel?

21.  Egy kétségbeesett ajándék

 

Bár nem lett látványos kibékülés a rokoni békéltetés hatására, a házban ideig-óráig megenyhült hangulat. Enikő lelkébe mégsem köszöntött béke. Egyre többet foglalkoztatta az, amit apósáról hallott. A Lilla látogatása utáni vita hatására kerülte még Csaba előtt is szóba hozni a kényes témát. A munkában is kitérő válaszokat adott, ha rákérdeztek, mi marja a lelkét. Még Lilla kérdéseit is elhárította, bár legjobb barátnője gyanakvását csak megerősítette ezzel.

Mivel valójában semmi sem oldódott meg, előbb-utóbb ismét feszültté vált a hangulat. Béláék pedig a vasfüggönyön át nem utaztak gyakran haza. A forgatókönyv maradt: Kritikának érzékelt anyóstanácsokra adott menyi dacos csakazértsem, Enikő magába fojtott indulatai, amelyek Csaba fején csattantak, aki bánatában vagy dühében ismét az üvegnél keresett vigasztalást. A másnapi dohogás: „Megértőbbek kellene lennetek egymással!” vagy: „Nem kellene a gyermek előtt!” — csak olaj lett a tűzre. Hiába fogalmazott anyósa általánosan, Enikő nagyon jól tudta, a megjegyzés kizárólag neki szól. Akadt más ok is a családi perpatvarra, melyre a kislány fegyelmezése szolgáltatott ürügyet. Ha egyik rászólt:

— Nem szabad az ágyon ugrálni! — mehetett „túl”, ott megengedték. Mert hát ezzel lehetett a kiskirálynő kegyeinek megszerzéséért jó pontokat gyűjteni. Majd ezen összeszólalkozni, egyre gyakrabban. A kis kofáné pedig tett róla, hogy „túl” megtudják, ami az egyik házban elhangzott.

S ha Pandóra szelencéje egyszer már megnyílt, Enikőből egyre könnyebben robbant ki az ideig-óráig magába fojtott véleménye, s a sok dacoskodás is kiváltotta Veronika egyre élesebb kritikáját. Csaba pedig egyre nehezebben viselte a két tűz közötti állapotot.

Ahogy nőtt, az eleinte erősen anyás Ünige kezdett egyre apásabb lenni. Enikő ingadozó hangulatának nem kis szerepe volt ebben. Anyósával egyre éleződő viszonya, Csabától való eltávolodása után még kislánya is kezdte cserbenhagyni. Hiába talált látszólag mindenre bűnbakot, lelke mélyén bűntudatot érzett a vitákért. Egy-egy elfajult perpatvar után kétségbeesetten próbált anyósa kedvében járni, és jóvátenni azelőtti viselkedését. Ám ez minél nagyobb erőfeszítésébe került, annál nagyobb csalódásként élte meg, ha nem ért el látványos eredményt.

E hangulatban fedezte fel, hogy egy idő óta Csaba, amint hazaér, első dolga a hűtőből elővenni egy üveg sört. Eszébe jutott Helga jellemzése: „Nem hajtott fel reggelente még WC-zés előtt egy kupicával”, majd pszichiátria-tanáruk előadása az alkoholizmusról: „Ha valaki rituálisan fogyaszt alkoholt a nap adott pillanatában, például felkeléskor, hazajövetelkor, lefekvés előtt, stb. az már az alkoholizmus harmadik fokozata a négyből. Egy nagyon síkos lejtő.” A saját torzsalkodásai mennyit „segítenek”, azt már tapasztalta. Ennek ellenére nem bírta megállni, hogy ne szembesítse ezzel. Csaba így reagált:

— Ugyan már! Csak egy üveg sör, ne túlozz… A sok krétaportól úgy kiszárad a szám… Akkor ess kétségbe, ha az iskolába részegen megyek!

— Az már régen késő lesz! — válaszolt elszorult szívvel.

Egy újabb, élesebb családi vita után átvirrasztott éjszakán jutott arra a következtetésre, hogy férje végeredményben igazat mondott, sohase ivott iskolába menés előtt. Ekkor született meg az ötlete. Még éjszaka közepén felkelt, átsettenkedett a nappaliba, és elemlámpafénynél, nehogy felébressze Csabát, megnézte a takarékbetétkönyveiket. Hiába számolgatta, nem volt több annál, amennyiről tudott. Az esküvői ajándékokból maradt ötvenöt, s még tizenötöt együtt tettek hozzá, azóta így is rengeteg hiányzik.

— Hetvenezer lej… Még húsz kellene — sóhajtott. — Szinte egy évi fizetésem… Már ha meg tudunk élni Csaba jövedelméből. Igaz, az idén magánórákat vállalt… Nehogy késő legyen! — szorult el a szíve. Kölcsön kellene kérnie, de kitől ekkora összeget?

Mivel más alternatíva nem jutott eszébe, szorult helyzetében elhatározta, a tegnapi veszekedés ide vagy oda, anyósához fordul. Nehezen talált alkalmat, kettesben maradni vele. Sokat töprengett előtte, kezdje-e bocsánatkéréssel, vagy sem. Ilyen bevezető után pénzt kérni, olyan, mintha fehér cérnával varrnál a sötét ruhára. Ha pedig nem, akkor… Végül úgy döntött, nem adja meg az esélyt anyósának, hogy képmutatással vádolhassa.

— Szeretnék Anyukától pénzt kölcsön kérni! — emberelte meg magát. Érezte tenyere izzad, a szíve pedig a torkában ver.

— SzeretnÉL? — nyomta anyósa a szó végét.

— Igen. SzeretNÉK — nyomta meg ő is a ragot. — Nagyobb összeget. Csabának akarok egy kivételes ajándékot venni születésnapjára.

— Mit? — nézett rá Veronika gyanakvóan vizslatva tekintetét.

— Egy Dáciát.

— Micsodáát?

— Láttam, milyen szemmel nézegette barátja új autóját. Tudom, nagyon vágyik rá.

— Minek nektek az?

Enikő kezdte sorolni az előnyeit, ám látta anyósa tekintetén, hogy rájött, ezek az érvek valójában ürügyek.

— S ki fogja vezetni?

— Ő! Nekem nem való a kormánykerék. Túlságosan izgulós vagyok. Egy váratlan helyzetben biztosan félrerántanám a kormányt, vagy fék helyett a gázba taposnék bele… Neki nyugodt természete van — könyörgött. Feszült csend következett. Enikő megkapaszkodott az ajtókilincsben. Mivel Csaba tudta nélkül kéri a pénzt, most anyósa vajon mire gondol? — Sohasem ivott mielőtt iskolába ment… — tette hozzá kétségbeesetten.

Azonnal megbánta a mondatot. Ez az utalás az iszákosságra már váltott ki éles vitát közöttük. Enikő igyekezete közben, hogy megtartsa önuralmát, akkorát harapott az ajkába, hogy a vér kiserkent. Amikor már úgy érezte, azonnal anyósa fejéhez vágja, fontosabb számára a család jó híre, mint a saját fia, akkor Veronika egy mély sóhajtás után megszólalt.

— Nem. Nem adok kölcsön — tartott rövid szünetet. — Hanem bepótolok. Közösen vesszük meg… Azaz mégsem — gondolta meg magát. — A hiányzó pénzt megkapjátok karácsonyra — enyhültek meg hirtelen a vonásai. — Nincs már messze az sem… — nézett menye szemébe, jelezve, tudja, mire megy ki a játék.

 

Csaba nem tudta felfogni, az azelőtt napi éles vita után mi a fegyverszünet oka az anyós-meny csatában. Kérdésére mindkét asszony kitérő választ adott. „Végeredményben nem lényeges az ok, fő, hogy szent a béke!” — nyugtatta magát. Arra már nehezebben tudott Enikő választ adni, hova lettek a takarékbetétkönyvek.

— Rendet raktam a fiókban. Valahova eltettem. Mit akarsz vele?

— Semmit… Csak észrevettem, nincsenek ott… Eltetted valahova és nem tudod hova? Ez rád nem jellemző… — csodálkozott el Csaba. Azért a dolog nagyon fúrta az oldalát, és néhány nap múlva ismét rákérdett. Szerencsére Veronika megmentette a helyzetet.

— Fiam, tán csak nem azt hiszed, hogy előled dugta el? Nem bízol meg a feleségedben? — tette hozzá hitetlenkedő megbotránkozott hangon. — Azonnal kérj bocsánatot!

Csaba Enikőre nézett, aki látszólag duzzogva fordult el, valójában, nem akarta szembenevetni.

„Jaj, ezt nem kellett volna!” — gondolta, miközben hátat fordítva hallgatta a kényszeredett mea culpát. Szerencsére Ünige elesett, sírni kezdett, s ezzel megmentette a helyzetet.

Ezt a kis kalandot már el kellett kuncogni a munkában, s akkor már a részleteket is. Lilla is, Geta is csóválgatta a fejét.

— Nehogy megfizesd az árát ennek a nagy ajándéknak.

— Miért? — hökkent meg.

— Olyan ez, mint a „Megszültelek, felneveltelek, virrasztottam az ágyad felett, amikor beteg voltál, mi mindenről lemondtam, hogy neked a legjobbat adjam, szakadt szandálban jártam miattad, annyit elvárhatok…”

— Ó nem, ellenkezőleg, azóta ismét béke van a házban… — ismerte be először, a tökéletes anyós-menye viszonnyal náluk is akadnak már bajok.

 

1989 Karácsonyán az Angyalka két napot késett. Levelet küldött, a forradalom miatt később hozhatja el a karácsonyfát, mert fél, hogy meglövik. Egyébként is milyen lenne a Karácsonyeste, Anyu nélkül? Ő pedig két és fél napig nem tudott hazajönni a kórházból, mert Brassó központjában szóltak a fegyverek. Mentőautókra is lőttek. Hatvankilencen haltak meg, köztük egy hatéves kislány. Hihetetlen, de Ünige türelmesen megvárta a kitolt Karácsonyestét.

No persze, az ajándékokat előszedni az ő tiszte volt. Szaladt vele Apuhoz, aki elolvasta a címkét, kié az ajándék, majd futott átadni a tulajdonosnak. Nem igazán értette, miért kell egyikért Nagyinak, a másikért Anyunak és Apunak puszit adni, de hát üsse kő, a nagy izgalomban ez igazán mellékes körülmény. Csak Enikőt zavarta anyósának ez a hozzáállása, hiszen ha az Angyalka hozza… Aztán kezdett feltűnni neki, Veronika rálicitált ajándékaikra. Ám az izgatott várakozás nem hagyta eluralkodni rajta a negatív érzéseket.

Csaba eleinte boldogan olvasta fel az ajándékcsomagokra írt neveket, de egy pillanatban körülnézett. Ünige bármennyire is izgalomban volt, azonnal felfogta a mozdulat mögött rejlő gondolatot.

— És Apuuu? Ő mijétt nem kap? — kérdezte felháborodva. — Nem jossz! — sikította.

Elég nehezen lehetett meggyőzni, lehet Apu is kap, hiszen egy-két kisebb csomag maradt még. Ünige duzzogva folytatta az ajándékhordást, a maga részéről leírta az igazságtalan Angyalkát. Nehogy baj legyen a fa mögé helyezett ajándékokkal, Enikő adogatta ki őket. No persze, Apu egyetlen ajándéka lett az utolsó… Kinyitotta a díszes csomagolású dobozt, abban egy játékautó. Egy piros Dacia.

Savanyú képpel szedte elő. Ezzel mit kezdjen? S ennek mi az üzenete? Ő egy kisgyermek? Csalódott fiúcska mozdulatával húzta végig az asztalon.

— Mert iszom? — kérdezte megbántott hangon.

A két asszony egymásra pillantott, majd Enikő szólalt meg.

— Én megnézném jobban a dobozát — nézett rá várakozóan.

Csaba a szeméből próbált olvasni, majd édesanyjára pillantott. Ez volt a sok pusmogás a két asszony közt, ezt a tréfát eszelték ki ellene? Háát, megérdemli, ami azt illeti. Elkapta a két asszony összevillanó tekintetét, amint hangtalanul próbáltak szót érteni.

— Nézd már meg! — förmedt rá fiára Veronika.

— Mit nézzek rajta — forgatta értetlenül a dobozt, majd letette. Akkor vette észre az aljába rejtett borítékot.

— Mijaz? — érdeklődött Ünige. Apjának megdobbant a szíve a két várakozó női tekintet láttán. Remegő kézzel bontogatta, majd nem hitt a szemének. Egy autóvásárlási szerződés. Dácia 1300-asra.

— Az Angyalka nem tudta a te nevedre kiállítani, mert össze vagyunk házasodva… Sajnos leghamarább másfél év múlva. Annyi a várakozási idő.

— De, de én… — hebegett-habogott.

— Te mijétt csak ennyit? — háborgott Ünige.

— Nem csak… Én kaptam a legnagyobb ajándékot… Olyan rég vágyom rá… Szóba sem mertem hozni, mert… — felelte megilletődve. Nem tudott napirendre térni az esemény fölött.

— Te vojtáj a jegjobb?

— Nem… Csak engem nagyon szeretnek… Meg sem érdemlem…

— Jobban, mint engem? — kérdezte kétségbeesett-féltékenyen a kicsi.

— Nem. Azért kaptam, javuljak meg — vette ölbe édesapja. — Előlegezett bizalom… Ki fogom érdemelni… — fogadkozott, hol az egyik, hol a másik asszonyra nézve.

— Te nem vagy jossz! — kelt Ünige felháborodottan újra a védelmére. Veronika jobbnak látta a vacsorával vetni véget a kényes kérdéseknek.

Erőszakkal kellett ágyba parancsolni a felturbózott Ünigét. Az is csak azért sikerült, mert édesapja megígérte neki, mesél a majdani autójukról. Hiába öntötték el az ajándékok, és hiába próbálta Veronika a saját angyala által hozott ajándékokra terelni a figyelmét, a kislány leragadt a Dáciánál. Főleg a sofőriskola fogta meg a fantáziáját. Rém murisnak találta, hogy apukája, aki a buta diákokat tanítja számolni, ismét suliba fog járni.

— És rendetlenkedni is fogsz? És fogsz butaságokat is mondani? És… — záporoztak a kérdései.

Könnyű Katit, akarom mondani Csabát táncba vinni, de már ő is kezdett belefáradni. Ám nem ő adta fel, hanem Enikő elégelte meg.

— Na, így ebből reggelig se lesz alvás. Apu majd mesél holnap is! — ígérte meg.

— Úgy van! — látta be megkönnyebbülten. De azért rosszmájúan a helyét elfoglaló felesége fülébe súgta:

— Te kis féltékeny!

Amikor Enikő végre lábujjhegyen ki tudott surranni a gyermekszobából, Csaba javában hálálkodott édesanyjának.

— Tudom, neked is nem kis pénzed van benne. Nekünk nem volt elég… Arról hallani sem akartál, amikor Apu is autót akart venni… Mindenféle rémtörténetet tártál elénk őrült teherautósofőrökről, triplázásokról, baleseti statisztikákról, a baleseti osztályon látottakról…

— Talán akkor követtem el hibát… Remélem nem most…

— Nem fogsz csalódni bennem. Szeretlek, Anyuka! — cuppantott puszit az arcára. Ám közben nem kerülte el figyelmét a belépő feleségének a beszédes tekintete. Az ágyban szóba is hozta.

— Nem kellett volna megköszönnöm? Amikor Édesapám akart autót, hallani sem akart róla… A segítsége nélkül nem lett volna meg legfeljebb két-három év múlva. Ne légy kis butus… — ölelte át.

— Tudom, de…

— Nem fogsz csalódni bennem — jelezte, rájött a hátszó szándékra.

— Ha csak egyszer egyetlen csepp alkoholt iszol, mielőtt beülsz a kormány mögé, se engem, se Ünigét nem látsz többet magad mellett az autóban!

— Ó, na… Azt képzeled… — reagált sértődötten.

— Félek! Nagyon félek! Annyi balesetet okozott már az alkohol… Múlt héten egy baba életét sikerült császármetszéssel megmentenünk, édesanyja már halott volt. Az árvaház lesz a sorsa.

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 700 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.