Rozsdaszínű percek öntik körbe
a már el nem jövő holnapokat,
szemed zárva
végtelent álmodik,
ellop magának a menny,
idegen, várva várt hely,
nekünk viszont csak gyász-szag marad,
ahogy szorítjuk könnyeink,
mert nem szabad,
most nem lehet
sírni,
ül bennem a semmi,
hogy még valakivel üres-telített lettem,
nincs a mában,
de itt jajong bennem.
Hallasz?
Komor világ gyúl a szemekben,
elszenesednek az emlékek,
felgyújtom szívemen térdelő nyugalmat,
most nem szabad,
nem lehet,
hadd égjen porig a fájdalom.
Mert érted vacognak emberek,
ahogy gyász vonul fejünk fölé,
és torkunkba költözik a felöklendező sírás,
hogy valaki épp sírt ás,
és holnap belekerül a koporsó.
és az utolsó,
elharapott szavaink…
Nagyon fáj.
Legutóbbi módosítás: 2013.08.19. @ 12:29 :: Tóth Zita Emese