Szilágyi Hajni - Lumen : …néznélek

 

Zuhansz… súgtad.

Lassú szél kapdosott a felhők után, hullámokra feküdt a nyárillatú éjszaka.

Zuhanok… ordítottam.

Nem néztél fel, se le. Se rám.

 

Titkaidat keresem, hallgatásod, de te most is csak játszol. Velem. Fáradt vagyok, mint az elhasznált tegnapok. Csendes mozdulattal nyújtóznak bennem a fények, és az árnyékok. Sírni kéne, vagy ugrani. Egy lépés… Taszít a magasság, vonz a mélység. Eltévedt emlékek, idők ülnek a vállamon. Minden nehéz. A szó. A mozdulat. A csend.

De nem adom fel.

Mert én láttam a csillagokat, a varázst, pedig a sötétség dacosan takargatta a világot. Én ott voltam, amiről te soha nem meséltél, hisz dohos szobánkban az éjszaka falai az eget karcolták. Kizártad a napot, a holdat. Istent… Kopott kabátjával takargatott be akkor a hajnal. Vittél mindent. Bőröndnyi, összegyűrt álmokat. Arcodat. Életedet. Életemet.

Jól vagyok… ha kérdenéd, ha nem kérded, akkor se mondanék mást. Idegen vagy, hiába a vér, a név, a tükörből visszanéző arc, magamra hagytál… Én soha nem hagynálak el. Elvinnélek oda, hol álomba fordulnak a hegyek, karjaink közé simulnának az erdők. Körülöttünk lélegeznének az eget simogató fák. Nézném arcod, a szemedben elmerülő tájat, csak a távolság túl nagy, és a hold is egyre csonkább.

Néznélek. De csak viharokat látok, szakadt felhő-árbocokat, parton gubbasztó, árva madarakat. Kezemben verssé írt életünk darabjait gyűri a szél, szememben szétfolynak a fények, a majdnem veled napok, a félig emlékek. Mert még itt sétálsz szívemben. Faltól falig húzod árnyékod.  Néha kiáltasz. Néha kiáltok Hiába. Haldokló fényekbe tapos a holnap, hiába szögelte fel Isten a csillagokat.

Földre hajolnak a hideg hajnalok. Néznélek. De lassan már arcodra sem emlékszem. Most súlytalan lebegsz bennem, mint éhes sirályok a háborgó víz felett. Kitakarózott csillagok sírnak felettem, esőszagú a világ.

Te édes. Te mostoha.

Mondd, minek nevezzelek?

ha zuhanok…

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"