Marthi Anna : Elmúlt versek hajóroncsai

Elmúlt versek hajóroncsain bámészkodni, és a jelen földhözragadtság gyakorlata?

Dehogy, akkoriban ott voltam, azért, hogy ma is bennem lehess.

Mindig a Te szépséged építi tökéletlenségemből őt, aki olyan épen szeret, 

hogy már-már kerek. Vagyis a jobbik ént. A szerelemtől tud csak éberebben

belevetődni a hétköznapokba, ezt az éberséget nem tárgyakból, természetből,

szomorúságból nyeri, hanem mindezekből: felfrissítve szavaid által. 

Megtanulom, mi az: hajnalban kilépek a kertbe veled; megfőzök, elfáradok – veled.

Fekete talpat áztatnék, de elalszom veled, és az éj közepén is érted felébredek,

amíg meglelem a harmóniát magambam-veled, és már nem reszket mindig minden,

hogy elveszítelek.

Legutóbbi módosítás: 2013.07.09. @ 02:08 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1338 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak