Boér Péter Pál : Rezeda bácsi

 

Locsogtak a medencéből kiszürcsölő cseppek és zuhanyok alól fröccsentek hideg nedvek az egyre barnább napozó lányokra. A röplabdázó kör csendesen sikongott, odébb futball labdát idomított, két mez nélküli csapat. Valami mégis hiányzott erről a strandról… Nem a félóránkénti veszedelmes csengetés a hullámmedence oldaláról, amitől visítva rohant minden lubickolni vágyó a jéghideg medencébe… Sosem derült ki, talán fagyasztották a vizet, mert a csendesen lebarnult Körös langyos benyomással bírt hozzá képest. Nagy zöld területen terpeszkedett a sok medencéjű strand.

Egy nap, a relatív csendet, valami truttyogós hangú – gyanúsan idegborzoló pártinduló és vezetőjét éltető -, rézfúvókra szépített, libabőrkeltő tépte szét. Némelykor, román népdalok teljes hasonulását lehetett felfedezni. A huszonötön aluliak, egészen más zenéhez szoktak, amit kizárólag zárt klubokban és saját, szalagot rágó magnókról, no meg bizonyos ellenségesnek minősített, nyugati rádióadókból hallgatták. Miután az első napon, fanyalgón gyűltek össze hidegleléstől kínozva, remélték, az egész idegszál pengető fellépés, egyszeri alkalomra szól. A fiúk, bölény gyanánt fújtattak, a lányok macskaprüszköléssel adták tudtukra.

– Köszönjük, ezt a zenét nem kérjük!

Az első hét kínja után, már örültek a rotyogásnak, mert ha lekékítő is a zene, de valami kell. Lassan törzsközönséggé váltak a vakációban, mindennap ott lebzselők. Ám egy hónap után, az addigra, fura egyenruhájukban is egyenként megismert, feszesen ülő billentyűt nyomkodó társaság valahová eltűnt. Előzetes hiányjelentés nélkül kitört a hiány.

Ezek a műemlék-zenészek, szépek voltak és kövérek, egészen öregek, lehettek éppen kétszer annyi idősek, mint ők. Legtöbbjük hájas volt, ám egyikük, Rezeda bácsi, a tüdőgondozóból kikerülve, terápiás javaslatra tanult meg, zongora, hegedű és tangóharmonika után trombitálni. Befordult, sötét arcú, komor külsejű, ám beszédtelenségében is jóságos figura volt, még a macskákat is megríkatta, amúgy tényleg virtuóz hangszertudásával.

– Hol lehetnek? – gondolták – Mi ez az eget verő csendes dögunalom?

Igaz, a székek ott voltak, de magányosan pörkölte őket a nap, vonzón lebegtetett szellők döntögették egyiket másikukra. Három nap múlva került elő, Rezeda bácsistól a kis társaság. Olyan egyszerre mint ők, senki nem fújta, gőzmozdony zakatolását meghaladó minőségben, a “Merre haladsz szép országom, jön a kommunizmus” című zenemű gyönyört. Szövege is volt, a többinek általában csak címe, vagy az sem. Fúvóséknál a szájak nem szabadok, csak időnként, ezért mindig az éppen nem fújkáló énekelte a roppant idegesítő szöveggyönyört, mely a mini medencében lubickoló három éveseken kívül, mindenkit komolyan megrázott. A strand kerítésén és Körösön át bejáró törzslakók, épp a teljes visszavonulást fontolgatták, vagy egy másik strand építését maguknak. Esetleg felmennek a Körösön a gátak felé és az életben nem strandolnak többet. Ám Rezeda bácsi – a végén szinte visszaképződött féltüdővel – belekiáltotta az alkotás gyönyörében a távozni készülő strandközönség fürdőruhás sokaságába.

– Ezt én szereztem, saját művemet hallották! Holnaptól egy pödört bajszos plakát, nyitott száján dobálhatják be a tetszésnyilvánításuk jeleit.

Rezeda bácsi soha nem kapott pénzmagot, de annyi egytől tízig szavazatot, még senki nem zsebelt be, kackiás bajszú pacákot ábrázoló plakátján át mint ő. A sikerélmény, egy teljes szezonra bélyegezte meg pozitívan életét. Nekigyürkőzve úgy döntött, a következő szezon kezdetéig, csak gyönyörű, saját szerzemények tömegét zúdítja rajongóira.

Rezeda úr grandiózus kibontakozási vágya dugába dőlt, így a következő nyáron, az addig rezesekhez szokott törzsközönség, akik már fütyültek arra, hogy éppen mit trombitálnak, meg kellett elégedjen az előző évi repertoárrál. Rezedáné bedobta ugyanis a poligámia kérdését és válóperrel fenyegetett.

– Akarsz-e a hegedűvel, zongorával, tangóharmonikával és velem élni, vagy a trombitát választod? – vetette oda terrorérzését.

Ezek után, Rezeda úr hosszasan mérlegelt és csak azért mondott le az otthoni trombita-kiteljesülésről, mert a felajánlott  csomag másik felében, a feleségén kívül, még három hangszer is szerepelt.

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 751 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/