Fasörény

 

 

    Kemény fából faragták, egész létében boldog volt, mert nem tűzrevaló lett belőle, sem haszontalan léc, vagy gerenda, melyeknek ugyan van értelmük, de ki látja őket? Még a bútorokat is házfalak rejtik, nem úgy mint őt. Boldog, hogy letűnt – ahogy az emberek nevezték, retró – korokban, vidám gyereksikolyt fakasztott. Meg sem állt a nevetés, és gazdájával is sokkal közvetlenebb kapcsolatban volt. Akkor még kurblival tekerte, igaz mára megvénült mint ő maga, a fa körhintaló.

    Régi időkben zsongásban nyüzsgött minden, egymás kezéből kapkodták ki, a “tessék, tessék, itt a körhinta, kedves, jó gyermekek”, szöveget harsogó, rekedtes hangú jegyárus kezéből a felpattanásra jogosítót. Mert a virgonckák, hozzá hasonló, boldog sorsú, még meg nem kopottan csillogó lakkozatú, gyermekvidító sorstársai körbe-körbe himbálóztak.

    Már beleszokott az érdeklődés hiányába, csak néha-néha jött egy-egy nagypapa, akin szinte röhögött a kisgyerek, amiért ilyen ócska köznevetség tárgyává teszi.

    Sandán jobbra-balra néztek, nehogy egy óvódástárs észrevegye, mert le nem mossa magáról a bélyeget. És akkor ráterült – mint az esőtől védő köpönyeg -, egy hatalmas, súlyos nyereg. Mellette morgolódott valaki, hogy ő lovagolni akar. Látott már lovat, ez itt biztosan az, de hiába pocsékolta a pénzét nyeregre, elméretezték. Nem baj, majd beperli a lovakhoz mit sem értőket. Előbb levette, majd még kétszer, háromszor rádobta a nyerget. Remélte, csupán tévedett, a musztáng majd rúg kettőt, hármat és megfelelő méretűvé puffad. Valahol egy rajzfilmben látott ilyet, de ez a kis szemét nem volt hajlandó.

    A falovacska rugdosva nyerített volna, ha képes rá, de így csak szíve fadobogásában szenvedhetett. Valami hasonlót érzett, mint a megvilágosult négy éves gyermekek, akik “totál közröhejkeltőtőt” láttak benne. Egyszerre sajnálta a termetes eltájoltat, de nagyon mérges volt rá.

    Megörült, mert valahonnan előkerült gazdája, akivel már akkor szerették egymást, amikor még hangszóróból bömbölt a zene és néha-néha két gyereket is ráültettek… Az volt az igazi élet!

Az öreg kitotyogott barakkjából és megkérdezte.

    – Miben segíthetek uram? Ha semmiben, lesz szíves elhordani magát iszonyú méretű vadnyugati nyergével!

    – Uram, ez ló, vagy nem?

    Vonta, a nyerges Rózsa Sándornál is feketébben össze szemöldökét.

    – Faló kérem.

    – Ne hülyítsen! Jók az informátoraim, olyan csak Trójában létezik, vagy létezett… Már nem tudom… Hogy egy ilyen kis girhes?

    – Nem eladó, ebből élek. Egyre rosszabbul hoz a kasszába, de már nem tudnék és nem is akarnék mást csinálni, összenőttem ezekkel a kis fapacikkal.

    – Van cserecsikója?

    – Három darabot tárolok, mert az idő szétette őket. Kopottak, fakók, olyan kis öregecskék, mint én magam is, itt magának motyogva. Látott volna harminc-negyven éve, eszébe sem jut idenyergeskedni!

    – Mondja már az árát!

    – Ismétlem, nem szeretném eladni…

    – De most mondta, hogy van cserealkatrész, tehát mondjon egy árat nyugodtan, akár a csillagos égig.

    – Tízezer – suttogta –, akarom mondani százezer… Pontosítok, ötszázezer euró…

    – Megegyeztünk öreg, fogom és viszem!

    – Hozok egy csavarhúzót, hogy szegénykémet kiszabadítsam fogságából, ha már ennyire megszerette…

    Fordult, de még szeme sarkából látta, hogy ez a böhöm, tán százhúsz kilós lóanalfabéta, az érzelmek iskolájából kicsapódva, valami becsapódáson ügyködik. Ott felejtett nagykalapácsát, amit ő már alig bírt megemelni, fél kézzel felemelte és sújtott.

    Az öreg sosem fogja megérteni mitől, de egy-két másodpercre  visszafiatalodott és mint virtuóz kapus elhajította magát, úgy kapta el a levegőben célja felé zúduló kalapácsát. Nyolc deszka ment szét a padozaton. Igaz eltört a keze, de a hősködő, beijedve a botránytól úgy elrohant, mint a besózott mérgezett egér.

    Az öreg, mielőtt orvoshoz ment volna kicsit még foglalkozott a kezével, megcsóválta a fejét, aztán csavarhúzót, kulcsot és egyebeket zsebre vágva simogatta meg a körhintaló fasörényét.

    – Ne haragudj kisöreg, hogy ilyen olcsón oda akartalak dobni ennek a mészárosnak!

    Ott ült a pódium szélén, és a ködbe borult világ esti fényeinél a kiscsikó kinyújtotta patáit, felemelte fafejét és belenyerítette az estbe, “köszönöm”, majd ismét kopottas facsikó lett, mint előbb.

 

Szerző Boér Péter Pál 755 írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé.Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-bookÍrásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.”A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓházWeblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/

Legyél az első, aki hozzászól

Hagyj üzenetet