Szeme távolt, utat kutat… Szívén nyitott tárt kapukat –
keresvén a történteket – röpíti az emlékezet.
Hűség… Férj-urára gondol – ünnepen ki mellényt gombol,
csizmát hord, bő s kemény szárút, s kinek szeme rég lezárult.
Film pereg: könyv s könyvkötészet – átlapozott múlt, idézet:
„Ó, Arany! Ady s Attila, ha élnétek!… Bár aligha
adhatnátok végső választ, millió kérdés, ha fáraszt…”
… Valós-e, mi ma ráció?… Mit írna ma Horatio?
Mercutio miben vétett – Merkúr útjára hogy lépett?
Mért ő halt meg… és legkivált: mit baltázhatott el Thybalt?
Élhet-e név ma: Capulet, s e név miért „C”-s kapu lett?
S hol a szív nyílt és kitárult – gyűlölhetnek-é Montague-t?
… Mért bomlott meg Lear elméje? Ki gyógyíthatná, ha élne?
Ki lenne ma Übü, Machbeth? Rém-királyok hogy’ bűnhődnek?
… Hol ér véget a végtelen Dürer alkotta képeken?
S Leonardo hölgye mit nyer kék-vörösben hermelinnel,
homlokán ha nincs is ékkő – tisztán lát… S mily titkot félt Ő?
Mi rejlik e pillanatban?… Van-e átjáró a Napban?
Mi a Teremtőnk kiléte? Kit juttat pokolra, égbe?
Meddig ér a bizodalma, s végtelen-é… Birodalma?
Inget vasalt, csipkét, gallért… Vígan vívtak elme-pallért
pipafüstös fellegekben ölelkezve önfeledten…
Lelkét látom – tovaröppen estből napra foszló ködben
messzire, hol pingált szobák őrzik várkastélyok sorát.
Szárnyas kastély, szárnyas lélek… Tornyaikon madárfészkek,
hol alsó- és felvilágnak urai – griffek tanyáznak.
Mind a freskók, mind a képek fényből valók, s minden részlet
elevenséggel hullámzik ismeretlen színvilágig!
Feltárul itt ártó szándék, s hátsó gondolat, mint árnyék:
szellemképként elénk állhat – iszonytatón csúf vadállat…
(Teremtményünk lebeg – szótlan… Mi sem vagyunk koporsóban!)
Magunkkal így szembesülve várhatunk, hogy szemlesütve
rádöbbenjünk – nem valótlan, mit alkotunk tettben, szóban!
S innen – tű fokán a Mennybe… léphet, kinek púpja-szennye,
kínja – mi volt – tölt kosarat: mind az ajtó előtt marad!
Ez Ajtó… csak Jót enged át!… Alázattal mormol imát
itt szent és tucat apostol – túl nem juthatsz kalapostól!
Tű és tűzfok: kapuk, szférák! S míg nem ismerjük e létrát…
Le s fel!… Bukunk… észrevétlen’! – Csigalassú sötétségben.
Margit néném, ha elnézem, s múlt századát felidézem…
Két háború, forradalom… Gyermekek a ravatalon…
Tudatlanság, komisz nyomor – nemzedéket ha elsodor,
nincs pap, de még tanító se, ki a lelket menekítse!
Üres kamra… Söpört padlás… Korpaleves… Nincsen-rántás…
Nap mint nap krumpli, puliszka… Könnyeket a párna issza.
Aztán – csoda! – kerül hitel… Nem számolja, mennyit visz el!
Felvirágzik a költészet, irodalom, könyvkötészet,
s egészét fiára hagyja – ezt kérte még a nagyapja!
Bankár hízik… Kormány dőzsöl… A nép bízik… Bank? Becsődöl…
Kishal, sügér – kisiparos… Mehet – ott a Tisza, Maros!
… Perlekedvén mire tekint – sorolni sem lehet ma mind –
mi fény tört e szembogárban… Látnivaló. S ajakán
van már-már a szó – visszafojtja… Galád, csaló
törvényszolga kiforgatta – sírban forog apja-anyja…
Sokat tűrt, megpróbált lélek, ki ily magas kort megélhet…
S Ajtón innen…mit reméljen? Bort s búzát a békességben…
Legutóbbi módosítás: 2013.01.02. @ 16:40 :: Pásztor Attila - Atyla
