Szendrői Csaba : angyal

tessék ez egy felcsatolható angyalszárny. 
Majdnem olyan perverzek vagyunk,
mintha istenes pornóra élveznénk át magunk
a túlvilágba. És persze van vér is, és
a legszebb, ahogy én parancsolom, hogy
magadba harapj. És rohadt nagy halom
genny az ember. Már a születés
után a vágással kezd?dik az elfert?zés,

és képes újsággal ragasztják le fekélyeket,
és most ha nyers vagyok, mint ahogy
az ösztön vezérelte egymásért való önzés,
akkor is csak tisztán látom a harcteret, hogy
vadállatok édesgetnek az öledbe, és a
tiszta pillanat, amit csak egy harcos érez
amikor a mellkasába nyomják a kardot,
miképp elsorvadni vagyunk egymás karjaiba,
a bordáim a bordáiddal mint egy 
húsev? növény szájába elérhetetlen
veszélységben dobog a szív. De dobog.
Szóval azért ez a perverzió, mert még
mindig csak néha tudjuk érezni az életet,
– nincs lehet?ségem önmagam anyagával
szembesülni, amíg mindent értelmezni akarok –
ezekkel a felcsatolható angyalszárnyakkal
eltértünk a tárgytól, mintha végtére is
nem mind ugyanazon egyszer? célért
mártanánk magunkba a kést, és tömnénk
az anyagunk anyaggal. Túlélni és csak
épp, hogy felsejlik néha, hogy elég lenne
élni. Egyszer? perverz tiszta nyers módon.
Aztán kifutni vak ?szinteségben, a ránk rótt
id?szalag végén a végtelen valamibe, ahol
minden bizonnyal van isten, de minden
bizonnyal épp olyan perverz, mint mi vagyunk.
Hogy így ezekkel a kétségekkel teremtett,
és ott fent azzal szórakozik, hogy velünk
keresteti magát. Tessék vedd fel, és véres
csonkokkal ne foglalkozz. Az angyalok
nem léteznek. Mi igen.

 

Legutóbb szerkesztette - Szendrői Csaba
Szerző Szendrői Csaba 262 Írás
Csendben akarok lenni, de csak beszélek, néha beszélni akarok, olyankor hallgat a lélek, néha tekerem a szót is, néha csak elszívom a mondókám, néha csak gitározom az izomrostjaimon, olykor kísérem is gordonkán...