Horváth Nóra : Napraforgó

Telnek a napok,

az időszirmok kusza 

mutatója forog.

Borul a felleg,

sárdagonyázó

leplet hord az ég,

nem kopik le róla

olyan könnyen,

mint a vakolatról

a mész.

Kósza fénycsóvák

keringőre kérnek

kapros kovászt.

 

Visszatértem,

mégis egyhelyben

toporgunk;

én és a Nap.

Mintha elvesztettem

volna temérdek időt,

mit itt töltöttem,

sok éve máshol járok.

Ne kérdezd, hol,

nem ismerős.

Minerva udvar,

bekötő út,

napraforgó.

Előző életemben

belőletek merítettem

erőt.

 

Elszáradt levelekből

a föld lágy takarót

bélel.

Aranysárga sugár

csak nappal

tart életben.

Ahogy sötétedik,

úgy borulok magamba,

újra napot remélve;

ugyanabban a balatoni

kertben, ahol önmagam

felé zümmögött

az akaratlan akarat.

Ott nem ordítanak,

ha visszarettenek magamtól.

A körtefára dőlök,

és összecsuklom,

eszméletlen.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2012.06.11. @ 20:35 :: Horváth Nóra
Szerző Horváth Nóra 87 Írás
"Egyedül birkóztam meg a megfelelés legádázabb ellenségével, már mondhatom, hogy veled, győzött az öntörvényű jelen, a múlt diktatúrája felett." (Mint... c. versből részlet, 2013).