A férfi és a nő egy ütemre léptek.
A töredezett, itt-ott felpúposodott aszfaltjárdán verébtetem feküdt, véres húscafat, leszakadt szárny.
„Láttad?”
A nő úgy tett, mintha nem tudná, miről van szó.
A férfi pontosítani igyekezett:
„A verebet.”
A nő gyors reagálása lerántotta a hallgatásból szőtt álarcot.
„Ne nézz oda!”
„Tehát tudta — tisztázta magában a férfi. — Miért nem szólt? Kímélni akart a látványtól, úgy gondolva, nem vettem észre? Vagy, mert rossz hatással volt rá és ettől akart megkímélni? Tudnom kell!”
Egyszerre szippantottak a cigarettájukból, s miután kifújták a füstöt, tekintetük a legközelebbi szennyvízcsatorna-rácsot kereste.
Mint csaknem mindig, egyszerre dobták az aknába a filterig szívott csikket.
A nő lassított.
A férfi is.
A nő megállt és szembefordult a férfival. Artikulált és a jelbeszédet tanulók esetlen mozdulataival próbálta végigvinni a mondatot.
„Bementél, én kint maradtam a folyosón. Nem csuktad be magad után az ajtót, láttál. Ez a ritkán látott szomszéd a felfordulásról beszélt. Tudod, kőművesek, vízvezeték-szerelők jártak a lakásokban. Azt mesélte, a második emeleten lakónál megrepedt a cső, és hónapokon át szivárgott a piszkos víz. Emlékszel, én még decemberben szóltam többeknek itt a lakótömbben, hogy vízcsepegést hallok…”
A férfi feszülten figyelt; egyes szavakat nem értett, de a szóhíjas mondatok hibátlanul összeálltak tudatában.
Rutin. Sokat olvasott.
A nő tudta, hogy a férfi csak a nagyon mély hangokat érzékeli, dobszó, felturbózott motorzaj… ezek a mellcsontot is erős rezgésbe hozzák… A nőben mélyen tudatosult párjának hiányossága, s arra törekedett, hogy a férfi minél kevésbé legyen kiszolgáltatva az életnek. A csenden át így játszottak, csatáztak a tudattal, egymással. Érzéseiket a visszafogott féltés, szeretet uralta. Mindketten m?veltek lévén, a nő nem érezte ebbéli alkalmazkodását a szerelemért hozott áldozatnak.
„A repedésből szivárgó víz teljesen átitatta az második emeletiek alatt lakók, meg a velük egyvonalban lakó első emeletiek, földszintiek lakásában a falakat. És mindez miért? Mert a második emeleti lakó, látásból, viselkedésből ismerjük, tudjuk, kiről van szó — szántszándékkal nem engedte megbontani maguknál a falat! Az alattuk lakók meg ritkán tartózkodnak itt…”
A férfi elgondolkodott, majd megjegyezte:
„A másik oldali szomszédunk mindezt tudta! És nem beszélt! Se neked, se nekem. Pedig, ha szól… És most már ezt a titkát mielőttünk is őrzi, nem tudva, hogy mi felültudjuk őt!
Ezentúl tehát a tekintetek játéka fog dominálni, ha találkozunk… Két csend tükrözi egymást. Köztük az ember — elveszve.”
A férfi és a nő egymásra néztek. Tudták: ők legyőzik, mint eddig is, ezt az emberben burjánzó, mindig éhes csendet. Ami, ha nem táplálják nyílt, emberi szóval, hagyja lelkünkben elburjánozni a reménytelenséghez vezető, sokágú lehangoltságot.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: dudás sándor
