Győri Irén : Alfa hullámokon 4.

Ezt a fantasztikus, tudománytalan írást nem az élet, hanem a fantázia szülte, meg én! Ha valaki mégis felfedez valami életszagút az írásban az nem az író, hanem a véletlen műve. Olvassátok mesének.*

 

 

Iparkodtam magam minden téren fejleszteni, próbáltam kitalálni, hogy mi lesz a következő lépése a partneremnek. S ha úgy ítéltem meg, hogy tudom, előtte pár másodperccel kínáltam fel neki azt a dolgot, vagy lehetőséget, amit ő szeretett volna. Előfordult, hogy mielőtt kimondta volna, én megtagadtam, vagy kimondtam azt, amit ő kérni akart.

      Egyik kolléganőm — mivel tudta, hogy én gazdálkodással is foglalkoztam —, azt gondolta, hogy megkér, hozzak neki friss kecskesajtot, és friss tyúktojást, de még nem szólt.

      Sajtot csak a jövő héten, mert az érlelőben van, de tojást, azt holnapra hozok. Biztosan elég a tizenöt.

      Állát leejtve, ámultan nézett, és dadogva kérdezte…

      Honnan tudtad, hogy kérni akartam? És hogy éppen tizenöt tojást akartam hozatni.

      Ámuldozott, nyaggatott.

      De mondd meg, de mondd meg!

      Mondom, véletlen volt.

      Ennyiben maradt. Egyik délelőtt kezdtem összeszedni az iratokat egyik gyerekről. Szóltam Hajninak, a kolléganőmnek, hogy ő is készítse elő azokat a papírokat, ami nála van.

      Telefonáltak?

      Még nem, de mindjárt jön Marika, és kérni fogja.

      Honnan tudod?

      Megálmodtam.

      Na jó, hagyjuk Ibolykát, engem ne hülyíts!

      Én szóltam!

      Alig mondom ki, nyílik az ajtó, benéz Marika.

      Kislányok! A Tóth Peti papírjait mind szedjétek össze. Azonnal jövök érte. Köszi.

      Hajni felugrott, harciasan elém állt, és csípőre tett kézzel elkezdett faggatni.

      Te mégis tudtad, hogy mit, és mikor kér a Marika. Honnét?

      Hülye megérzés!

      Mutassam a tenyerem abból is látsz mindent… Honnan tudtad? Telefonált? De hát nem telefonált!

      Megéreztem.

      Hát …

 

      Néha kicsit borzoltam a kedélyeket, később megszokták, és szolgáltatásként igényelték.

      Néha jót nevettünk, persze mindig más kárára. Elmondok egy történetet. 

      Már a munkaidő végén jártunk, kis lazítás, kávézás — még lehetett a munkahelyeken dohányozni —, egy-egy cigi, nevetgélés.

      Odaperdül Terike — amúgy mindenki kedvence, egy kövérkés tűzrőlpattant, jópofa nevelő, tiszta élet —, azt mondja:

      Na, mondd meg Rena, most mire gondolok! — pajkosan illegetve magát csípőre tett kézzel.

      Én ránéztem, majd a kávém után nyúltam és ittam egy korty kávét.

       Édes Terike, ne haragudj, de nem látom, hogy gondolni szoktál-e valamire, de most nagyon pajzán dolog jár a fejedben.

      Terike rám nyújtotta a nyelvét és kiszaladt az irodából.

      Hajni azonnal tudni akarta, mit, vagy mire gondolt Terike.

       Arra, amire te szoktál, de neki van, neked pedig nincs!

      Hatalmas nevetés, mert mindenki tudta, Hajni nagyon férjhez kívánkozik, Terike pedig boldog kapcsolatban él.

 

      Hiába: „legszebb öröm a káröröm, abban nincs semmi irigység”. Jó volt játszani.

 

      Ha valakinek a kezéhez, vagy a vállához értem, láttam az egész embert, szinte (lélekmeztelen). Én úgy hívtam: lelki, és testi valójában. De ami meglepett, a hozzátartozóit is láttam, még akkor is, ha csak fényképről ismertem. Éppen Hajni volt, akinek egyszer megfogtam a kezét, és megkérdeztem.

      Hogy van anyukád?

      Köszi, jól.

      Mondd meg neki, menjen el nőgyógyászatra.

      Miért?

      Nem tudom még, de tegye meg. Amilyen gyorsan csak lehet!

      Jó, de mi van… mit tudsz, mi van anyuval?

      Menjetek el és majd… Mikor volt vizsgálaton?

      Azt hiszem, tavaly!

      Egy hét múlva Hajni sírva a nyakamba borult, én átöleltem és kérdeztem mi történt.

      Anyut ma műtik sürgősséggel, majdnem egy gyerekfej nagyságú daganat… — zokogta.

      Nyugodj meg, anyukádnak nem lesz semmi baja, szépen meggyógyul, jóindulatú!

      Honnan tudod? Biztos?

      Nemsoká neked is megmondják.

     

      Sokszor féltem magamtól, és féltem a következményektől is. Nem tudtam eldönteni, hogy átok, vagy áldás ez a tudás, amit nem kértem, de kaptam, ami hol felemel, hol lesújt. Még nem igazán tudtam használni, csak néha el-elkapni egy-egy mozzanatot. Kutatásokba kezdtem, de nem hittem, nem én, az istennek se.

      Van egy tudás a birtokodban, csipegetsz belőle, játszol vele, de igazán nem hiszed el. Ez maga a téboly.   

      Nem hinni azt, amit megcsinálsz, a matek szabályokat se hittem, mégis igazak voltak. A relativitás elmélet, és az evolúciós folyamat is mese volt vagy inkább ördöngösség. Szóval számomra is hihetetlen.

      Egyik alkalommal egyik fiatal kolléganőm előttem sétált a folyosón, és…

 

      De a többit inkább majd legközelebb!

Legutóbbi módosítás: 2019.06.26. @ 08:14 :: Győri Irén
Szerző Győri Irén 180 Írás
2002. óta élek Battonyán. Az írás és olvasás nekem olyan mint a levegő, hiányában megfulladok! Szeretem a tornyot, és benneteket. Ez a világ legjobb menedéke!