dr Bige Szabolcs- : Találkozásom Vencellel

— Hallja kend! Maga most éngem vallat, vaj mi? *

 

 

Vencellel igazából Nagylaknál ismerkedtem meg, a határállomáson. Hosszú kocsisor állott a határ mindkét oldalán. Előttünk több száz jármű várakozott. Nem volt ez abban az időben ritka eset. Előfordult, hogy huszonnégy órát kellett várakoznunk mire átmehettünk a másik oldalra. Mi éppen a magyar oldalon álltunk, s unalmunkban kiültünk az út menti árok martjára beszélgetni, ismerkedni.

      No, ott jöttünk össze Vencellel. Mögöttem három autóval állt az övé, s ő meg mellénk telepedett, mivelhogy ismerősen csengett neki a beszédünk, a hangsúlyunk.

      — Maguk es mennek hazafelé? — kérdezte, azaz inkább csakúgy megjegyezte, mikor lehuppant mellém a fűbe.

      — Haza…

      — Dolgozni voltak?

      — Dolgozni…

      — Bejött?

      — Hallja kend! Maga most éngem vallat, vaj mi? — fortyantam fel végül.

      Szóval így kezdődött. Ültünk az útmarton hosszú órákon keresztül. Ha meglódult a kocsisor, mi is arrább mentünk pár métert, s folytattuk, ahol abbahagytuk. A beszédet éppen úgy, mint a hallgatást. Vencel a csendet nehezen tűrte, s szabadjára engedte a beszélőkéjét. Elmesélte egész életét. Én is az enyémet, már amennyit jónak láttam belőle.

      — Nem voltam én mindig ilyen teddide-teddoda, eldobni való ember. Öt szakmából van képesítésem. Úgy bizony! Kitanultam én a kőműves mesterséget, a szobafestés-mázolást, a kályhás mesterséget, a korongozást, mozaik-öntést. Legtöbbet az édesapámtól tanultam, aki nagy mestere volt mindennek, ami kőből, fából, vagy földből készült. A korongozást az udvarhelyi népfőiskolán tanultam, az agyagszobrocskák készítését Vass Árontól Makfalván, a kőművességet a szovátai Illyés mestertől, s az ácsmunkát segédmunkásként innen-onnan fiatal legénykorában. Az egy ácsmunkához mégis nem sokat konyítok, de a mozaiköntés minden csínját-bínját ismerem. Olyan mintákat rajzolt nekem az öregem, mint ami a korondi bokályokon van. Pedig csak szögletesen lehet mintázni, s szín is csak három lehet: a fehér, a sárga, meg a piros.

       Időközben megérkeztünk a vám elé. Vencel búcsút vett tőlem, s meghívott magához a falujába, látogatnám meg, hogy folytassuk a beszélgetést, meg hogy bölcselkedhessen a munkájával. Szépen sikerült mozaik van nála is, meg az iskolában, mondotta.

       A határőrök, s a vámosok hamarosan végeztek velünk, de hogy miért tartottak ott bennünket órákon keresztül a sorban, az örök rejtély marad számomra.

       Úgy egy félév múlva került sor a látogatásomra Vencelnél, mikor valamilyen ügyből kifolyólag a falujában akadt dolgom.

      — Itt vagyok! — jelentkeztem a takaros portán. — Lássuk a medvét! Akarom mondani, azokat a híres mozaikpadlókat.

      — Megmutatom, ami itthon van. A konyhát, s a fürdőt. Aztán átmegyünk az iskolába. Előbb azonban falunk egy kicsi, s iszunk egy kortyocskát.

      — Nem bánom, faljunk, csak úgy ne járjék kend, mint Gazsi komám.

      — Az meg hogy járt?

      — Az úgy, hogy vacsoratájt beütte magát hozzuk a szomszéd nagylegény fia, Minya. Hogy készültek asztalhoz ülni, kínálták a legényt tartson velük, de az szabódott, hogy nem enne. „Jöjjön, Minya, legalább faljon valamit” — hívta a háziasszony. Le is ülött a legény, s derekasan nekilátott az ételnek. Kétszer is megrakta jól a tányérját, hogy a menyecskének nem maradott semmi. Azt mondja erre a gazda: „Te Minya, máskor egyél nálunk, s faljál otthon!”

      — Nálunk ehet is, falhat is kedvére! — nevette el magát Vencel.

      Úgy tettünk, ahogy terveztük, megnéztük a valóban szépen, ízléssel készített mozaikpadlókat.

      — Nehéz mesterség ez — magyarázkodott a mester. — Látja, vékony üvegcsíkok választják el az egyes mezőket, nem lehet hajlítani, minden minta szögletes, s még is kijő a forma!

      Büszkén csillogtak a szemei, de aztán elkomorult.

      — Most meg nincs munkám. Kiment a divatból a mozaik. Bejött a kerámia kocka, vagy ahogy mondjuk, a grészia. Azt is kitanultam. Muszájból. Most már az se kell.

      Próbáltam bíztatni, de csak legyintett.

      — Semmi baj. Lesz még így se!

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.