Maretics Erika : A koldusasszony

Valaha, talán úgy

tízezer éve,

der?látó volt,

szép és fiatal.

Szerették,

de ? lett, kit a sors

rútul becsapott.

Mára nem maradt

más lelkében,

csak csupasz üresség,

múltja viseltes,

értéktelen holmivá kopott.

Mint a sárga félhold,

ívbe hajlik háta,

szikkadt öreg testén

kukában lelt, foszlott

ócska kabátja.

Lesütve szemét

vonszolja furcsán

tekeredett lábát,

rongyai mögé rejti

?sid?kt?l hurcolt

mélységes-mély gyászát,

egyetlen fia halott,

 akkor benne valami

végleg megfagyott.

A szürke ég felé

fordított tenyere

kagylót formáló

tétovaság,

ujja köszvényes,

göcsörtös faág.

Alázatos hangján,

pár fillért,

egy kis alamizsnát koldul,

nem evett két napja,

sz?k gyomra kordul,

de ha felemeli fejét,

észreveszed a

tündérszem? koldusasszonyt,

mert él az a szem,

és úgy ragyog, hogy a szíved

beleszakad,

mert látod benne,

az átélt borzalmakat.

Legutóbbi módosítás: 2012.04.17. @ 17:54 :: Maretics Erika
Szerző Maretics Erika 205 Írás
Ember vagyok, büszke lény, egyetlen a föld kerekén.