Dürer monológja társaiért
Uram, te hanyag eleganciával nézed,
mint adsz alkalmat anyag és kéz
találkozásának odalent.
A feneketlen sötétben fejedre
húzod a párnát, s nem látod,
hogy az arcokon csak a
bányászlámpa fény-csápja kereng.
Csak lábnyomok maradnak
a fekete porban; meg?rizhetetlen jelek.
A tenyerekben lüktet a k?, s nézed,
templomot építenek neked.
Ma alszik a tárna gyilkos
szörnyetege, ma édes ízzel
ropogtatják az ajkak a szenet.
S míg a görbe ujjak ásnak,
elnehezülnek a menetel? ütemek.
Baralngrajzot vésnek a meztelen
mélybe, s érzik, süpped a menny.
Távolról morajlik a csend vádbeszéde.
Uram, vásznamon semmibe
mártott ujjak tartják az eget.
Örök világosság fényeskedjék nekik
a legy?zött éjszaka tetemén.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.26. @ 09:00 :: csontos marta
