Sajtos Negyvenhat, transzba esett. Remegett. Már sokszor átélt hasonlót, de ez mindent felülmúlt. Nevét sem tudta honnan örökölte, rég nem sajtot evett. Népe, valami ősi, kistermetű, magukat sajtgenerációnak nevezők hagyatéka, a szóbeszéd szerint. Sem a téli fagy, sem egyéb emberi, spájzon kívüli jelenlét nem porozta be lakhelyük virágbibéjét, de a két korábbi kilépés transzánál sokkal extatikusabb állapotba került. Akkor rohantak, míg dúlt a tűz és a hamvak kihűlése után, nyugodtan visszacammogtak kies csatornáikba.
Valami igen erősen felfújta a tudatalattiját, mint veszélyben lévő varangy, pukkadt szét ott legbelül. Ahogy az előző kényszer lakhely-elhagyásokkor sem volt szükség szavakra, vagy vinnyogásra, ugyanúgy visította vibráló magát az üzenet mindenfelé. Alsajtos Téglaügyi Kettő családja, látó és hallótávolságon kívül pihengélt, amikor óramű pontossággal azonos időpontban, mindannyian berezonáltak. Álmuk kihunyt, mint elnyomott gyertyafény, soha nem voltak éberebbek és bár belső sejtelmük sem volt miért, de összefeszítette őket a rohanhatnék. Nyugtalan helyben futó lépéssel, Sajtos Negyvenhatos mögött, a gondolatok minden tudatiságát kikapcsolt család, soha nem látott egyszerre toppantással és kihágástalanul, valahonnan messziről, a kilövés start parancsára várt. Ők is beálltak, megszűnt fel tudattal és az igazság, mindenkor legszebben zenélő hangú, Sajtos Negyvenhatos kottájának violinkulcsára, zenebelsősödtek. Egyikük sem akart rágni, nyelni, tulajdonképpen semmit nem irányítottak, de valahol a legbelsőkben, mindenek alatt, legalul, egyszerre üvöltött fel kürt és sziréna, „Ennyi volt!” kibontakozással. A vágta összhangjánál, tökéletesebbet rágcsáló nem látott még.
Sem ember, sem fény, kocsik, vagy nyüzsgés nem állíthatta meg a kényszerparancsot, ami nyolc háztömbbel odébb, sosem látott és nem ismert, patkány-vészbejárattal csak alig ellátott átmeneti szállásukra vezényelte, karmesteri pontossággal őket.
Nagyon erőset durrant valami, aztán remegett a föld, amikor otthonuk felett robbantották fel, a halálra ítélt öreg házat. Lassan ocsúdtak és bontakoztak vissza a csendes tudatiság merengő fázisába, mikor Sajtos Negyvenhat, még mindig csípőjének forgóját egy helyben táncoltatva jelentette ki. – Mostantól ez az otthonunk!
Legutóbbi módosítás: 2012.04.26. @ 16:53 :: Boér Péter Pál