A tág mosolyú kisleány, pöttyös labdát idomított, előbb az udvar, számára különösen kedves virágágyásai között, majd kilépett az utcára, mert ő mindig unatkozott. Így, polka szökdécseléssel pattogtatta végig a járdát és amikor a brutális fiúk, morcogva kikacagták, valahogy mégis beleláttak gondolataiba. Még a szőlőlugas metszetlen indáiból is hintát szeretett volna csinálni, a levelek között, lá-li-li-lázásban dalolni.
Megállt, és a tőle telhető legundokabb arckifejezéssel, nyolcszor kinyújtotta rájuk a nyelvét, majd elbíbelődött – előbb bal, majd a jobb oldalon – hajtincseinek ujjaira csavargatásával. Aztán lenyúlt a földre, és az első meszes köveccsel megrajzolta a pályát. Frissen mosott piros ruhájában – ő lulának nevezte magában.-, elkezdett ickázni.
Az ismét kihalt utcán, ahonnan még az undok fiúk is elmentek – hogy legalább egy jót nyelv nyújtogathatott volna -, más sem maradt, mint kerítések mellett szökdelve táncolni, a nap sugaraitól rájuk vetült, saját árnyékával.
Gyönyörűnek találta, akkora belső lelkesedéssel, hogy talán a legundokabb, még a szivárványt is utáló nagyhangúval is elhitette volna, hogy a bokszolás – amit sosem értett, hogy miért művelnek – helyett, a világ legbűbájosabb dolga, a tánci-tánci-táncolás.
Nyuszi babájának füleit sodorgatta. Eszébe sem jutott, hogy a világra rácsodálkozás szépsége helyett – ami neki virágok, napfény, felhő és lágy dallamok egyvelege -, saját külsejének bármely elégedetlenségével foglalkozzon.
Nem látta azt sem, hogy ott ülök a csűrben, egy gerendán, és nézem, valami világra látó
szemüvegen át, megbabonázóan gyönyörű, kinyílásra kész tökéletességét. Ickázó, labdázó, kék masnis, ártatlan fruska tökéletes létében.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.17. @ 16:17 :: Boér Péter Pál
